Ulrich Seidl filmje Cannes-ban már felhívta magára a közönség figyelmét – nem véletlenül. Kegyetlen őszinteséggel – és ennek megfelelő dokumentarista eszközökkel – beszél az afrikai szexturizmusról, mely bár virágzik, egyetlen résztvevőjének sem ad igazi örömöt. A nyertes ebben a történetben csak a néző lehet, és ő is csak akkor, ha jól bírja a kiképzést.
Mert bizony a Szerelmet a feketepiacról nem egy családi mozidélután Disney-vel – kőkemény film, ami nem hagyja elfordítani az arcunkat. Egyszerű dolgokról beszél: vágyakozásról a szeretetre, az érintésre, a jólétre. Mindannyian azt gondoljuk, ezek normális dolgok. A kérdés csak az, mire vagyunk hajlandóak azért, hogy mindezt meg is kapjuk. Befizetnénk egy menetre egy kurvával? Hazudnánk, mint a vízfolyás? Megaláznánk vagy manipulálnánk valakit, ha éppen arra van szükség? Ugye nem? Ulrich Seidl filmjében az a legmegrázóbb, hogy a néző arcába dörgöli: igenis vannak helyzetek, amikor az ember hajlamos elfelejtkezni saját szabályairól is, és kétségbeesésében az egyébként elutasított eszközöktől sem riad vissza. Seidl hősei legalább nem hirdetnek fennhangon üres lózungokat, de lealacsonyodásuk így sem kevésbé szánalmas.
Teresa (Margarete Tiesel kifogástalan alakítása) igazi panelvénusz – gyermekét egyedül nevelő, elhízott középkorú nő, akinek az érzékiség a hűtőből titokban elcsent falatokkal jelent egyet. Barátnője unszolására Kenyába repül, hogy ott egy hosszabb szabadságon végre megtapasztalja a csodás fekete férfiak szerelmét. Bár kitartóan keresgél, hamarosan rá kell döbbennie, az áhított gyengédség helyett csak üres szavakat, hússzagú éjszakákat és vaskos számlákat talál – de ennél többet nem is adnak annak, aki a rabszolgapiacról válogat.
Hiába várunk a rendező-forgatókönyvírótól feloldozást, nem adja meg nekünk – ez bizony a kiábrándultság története. Csodálkozom, hogy nem hallottunk még a felháborodott kenyaiakról, a Szerelmet a feketepiacról ugyanis a legjobb indulattal sem nevezhető propagandafilmnek. Seidl rá is játszik a dologra: az étteremben faarccal játszó zenészek, a tengerparton felsorakozó, önmagukat kínáló férfiak vagy a minden igényt kielégítő személyzet egy olyan újfajta gyarmat képét sugallja, ami nem éppen csábító úticél.
Seidl ellentmondásosan használja a filmes eszközöket. Folyamatosak a kézikamerás, dokus képek, a színészek improvizálnak, ami nagyon erős realisztikus hatást kelt – ezzel szemben azonban időről időre felbukkannak a mérnöki precizitással komponált, erősen megtervezett, teljesen életidegen beállítások, melyek erős önreflexiójukkal emlékeztetnek arra, hogy ha a Szerelmet a feketepiacról mutat is hasonlóságokat a valósággal, mégiscsak egy allegória, mellyel Seidl általánosabb igazságokról beszél.
És még egy utóirat. A film Cannes-i szerepléséről beszámoló hírek a filmet még Mennyország – szerelemként említették, sajnos a Szemrevaló fesztivál vetítésén már Szerelmet a feketepiacról volt a film címe – bízom benne, hogy a hazai premierig még észbe kap a forgalmazó, és mégsem követi a kiváló magyar címadási hagyományokat… A Szerelmet a feketepiacról cím talán megfelelő lenne egy a gyarmatokon játszódó francia romkomnak, de semmiképpen sem adja vissza Ulrich Seidl filmjének kérlelhetetlenségét, mely bizony a Mennyország – szerelemben ott feszül.
Értékelés: 8/10
