A nő Spike Jonze eddigi legszemélyesebb filmje. Főhőse, a magányos Theodore nem csupán a rendező alteregójának feleltethető meg, de a közönség valamennyi tagja magára ismerhet benne, amennyiben megtapasztalta már az elveszettség és az egyedüllét elemi emberi érzéseit.

Spike Jonze figyelemreméltó rendezői érzékenysége már korábbi alkotásaiban is megmutatkozott, negyedik nagyjátékfilmje azonban az első, amelyet – saját ötletéből – íróként is egymaga jegyez. Eddig sem álltak távol tőle a szürreális történetek. Elég csak felidéznünk, hogyan álmodta filmre a hihetetlen képzelőerővel megáldott Charlie Kaufman forgatókönyveiből A John Malkovich menet vagy az Adaptáció szatirikus-melankolikus metavilágát. A nő érezhetően magán viseli a kaufmani örökség jegyeit, ám mind hangulatában, mind témaválasztásában inkább az író későbbi, Oscar-díjas művére, az Egy makulátlan elme örök ragyogására reflektál. Mindkét alkotás az emberi kapcsolatok legmélyebb titkaira keresi a választ, a végletekig boncolgatva egy férfi és egy nő nem mindennapi viszonyát. Jonze legújabb filmjének felütése könnyedén társadalomkritikai szatírává válhatna: a frissen elvált, érzékeny főszereplő (Joaquin Phoenix) beleszeret újonnan vásárolt operációs rendszerébe, pontosabban a női hangba, amely társul hozzá (Scarlett Johansson). Ám a történet abszurditása olyan mély lélektani rejtelmek fejtegetését teszi lehetővé, hogy eszünkben sincs nevetni. Jonze víziója görbe tükröt állít mindannyiunk elé, és finoman, de határozottan szembesít minket a társas kapcsolatok buktatóival, a szerelem szubjektivitásával, és azzal az örök fájdalommal, amely az eredendően magányos emberi élet természetes hozadéka.

Jonze saját bevallása szerint A nő ötletét Todd Hido fotóművész 2563 című alkotása ihlette: a kép egy sötétszőke hajú lányt ábrázol, aki egy erdőben állva hátat fordít a kamerának, miközben tekintete talán a messze távolba réved. Jonze egy galériában látta meg a fotót, és azonnal vonzódni kezdett a benne rejlő titokzatossághoz. Úgy érezte, a lány olyan, mint egy emlék. Az emlékeknek pedig megvan az a tulajdonsága, hogy idealizálhatók, szubjektív módon alakíthatók, illetve bármennyire közel érezzük őket magunkhoz, mégis elérhetetlen messzeségből szólnak hozzánk, valahonnan, egy másik dimenzióból.

A nő egy férfiről szól, és arról a vágyakozásról, amit az életében felbukkanó nők iránt érez: többek között egy volt feleség (Rooney Mara), egy volt barátnő (Amy Adams), egy futó kaland (Olivia Wilde), illetve természetesen Samantha, a személyre szabott cyberbarátnő iránt, aki éppen testetlensége által testesíti meg Theodore minden álmát. Theodore ugyanis képtelen a hús-vér nőkkel való együttlétre, a valódi kommunikációban való részvételre. Samanthával kialakított kapcsolata ellentétes érzeteket kelt a nézőben, ugyanis míg egyik oldalról azt bizonyítja, hogy a szerelem jócskán túlmutat a testiségen, és még a szeretkezés is elsősorban az agyból induló, transzcendentális élmény (a képek nélkül forgatott érzéki jelenet ezt sajátosan innovatív módon juttatja kifejezésre), addig a másik oldalról zavaróan hat a kapcsolat művisége.

A nézőben újra és újra felmerül a kérdés, hogy a férfi párbeszédei Samanthával mennyire lehetnek valódiak, ha az entitás, mely oly mélyen megérti őt, valójában Theodore-ból magából származik, hiszen arra tervezték, hogy a vásárló egyéni preferenciáit elégítse ki. Valahol a történet közepén jön el az a törés, ahol Samantha önálló életre kelve túllép a Theodore-nak való megfelelés vágyán és változni kezd. Ez az öntudatra ébredés pedig ellehetetleníti a szerelmet, a párbeszéd monológgá, az együttlét egyedüllétté válik. Ahogy Theodore fogalmaz volt feleségére emlékezve: „Izgalmas volt látni, ahogy felnő – mindketten együtt fejlődtünk és változtunk. De ugyanakkor pont ez benne a nehéz; változni anélkül, hogy eltávolodnánk egymástól. Anélkül, hogy megrémisztenénk a másikat.”

Mivel Spike Jonze négy év után elvált egykori feleségétől, Sofia Coppolától, nem meglepő, hogy sok néző a rendező személyes vallomásaként (is) értelmezi A nőt. A feltételezést tovább erősíti a tény, hogy A nő párhuzamba állítható Coppola Elveszett jelentés című filmjével, melyben Charlotte, a magányos lány – ironikus módon Scarlett Johansson alakításában – némán szenved férje közönyétől. A szerelem mulandóságának kérdése, az elhagyatottság és az eltávolodás áll mindkét alkotás középpontjában, illetve az emberekben tomboló leküzdhetetlen vágy az iránt, hogy valaki megértse, megfejtse őket. Coppola filmjében Japán utcáinak forgataga nyeli el az önkifejezést kereső Charlotte egyéniségét, aki a nyugati ember számára oly idegen kultúrában még hangsúlyozottabban érzi saját elveszettségét, Jonze pedig Kínában forgatta le A nőt, futurisztikus Los Angeles-t faragva Sanghaj őrülten rohanó városából.

A film egészét meghatározza az a dinamika, ami a közelítés és távolítás együttes játékából adódik: a környezet egyszerre ismerős és idegen, a Theodore körül hömpölygő embertömeg szüntelen moraja közösségi érzetet kelt, míg észre nem vesszük, hogy mindenki önmagával, saját személyi számítógépével kommunikál. Ha Jonze valóban beleszőtte magánéletét is a történetbe, az csak javára válhatott a filmnek, hiszen A nőnél bensőségesebb, őszintébb, intimebb alkotást ritkán látni. Ez az intimitás ugyanakkor elidegenítő hatással bír, hiszen mások közelsége csak tovább növeli Theodore magányát, az érzés pedig még erőteljesebbé válik, amikor egy ember és egy gép bimbózó románca bontakozik ki a szemünk (vagy inkább a fülünk) előtt. Hiába látjuk ritkán a vásznon Theodore egykori szerelmét, Catherine-t, a film egyik kulcsjelenete, amikor a lány a férfi szemébe mondja: „Mindig olyan feleséget akartál, akinek nincsenek valódi problémái. Örülök, hogy megtaláltad.”

A Theodore és Samantha között kialakuló harmónia mindvégig magában hordoz egyfajta mesterkéltséget, mely teljes mértékben hiányzik Theodore és Catherine emlékképekként felbukkanó közös jeleneteiből. A gyönyörű felvételek Terrence Malick filmjeit idézik, megható líraisággal mesélnek egy tragikus szerelemről, mely áthatja A nő minden kockáját, noha csupán Theodore emlékein keresztül ismerhetjük meg. Pont ez az, ami Theodore és Samantha történetéből hiányzik: az emlékezés, hiszen Samantha Theodore által születik meg, így csak a jelenben létezik. Amikor Samantha elmerengve megjegyzi, „a múlt csak egy történet, amit önmagunknak mesélünk”, kétségbe vonva annak fontosságát, az emberi létezés egyik alapvető problematikájára mutat rá. A múlt örökké kísér(t) minket, nem szabadulhatunk tőle, és kevés dolog jelent komolyabb kihívást egy új kapcsolatban, mint magunkban hatni hagyni a másik múltját, majd értelmezni, elfogadni azt. Samantha múlt nélküli létezése kétségkívül vonzza Theodore-t, ám ezáltal soha nem is válhat olyan valóságossá számára, mint Catherine, akinek múltbéli hibáiból, félelmeiből, gyengeségeiből tevődik össze egész énje, és ez teszi őt olyan esendővé, emberivé, mindenek felett pedig szerethetővé.

A nő egyik legnagyobb érdekessége kétségkívül az, ahogyan a szerelem szubjektív mivoltáról mesél; ezen a ponton mindenképpen meg kell említenünk a főszereplő Joaquin Phoenix rendkívüli játékát. Phoenix ugyanis a film túlnyomó részében egymaga jeleníti meg kapcsolatait, hiszen Catherine az emlékeiben él, Samantha pedig az elméjében. A rengeteg közeli felvétel Phoenix arcáról lehetővé teszi, hogy érzelmei minden rezdülését követni tudjuk, ő pedig jóformán egyedül vezet minket végig a Samanthával való kapcsolatának különböző stádiumain, bravúros teljesítményt nyújtva.

A film posztere a cím mellett mindössze Phoenix arcát ábrázolja, ezáltal személyében eggyé válik a nő és a férfi, ahogy azt többek között a film kezdő jelenetében is láthatjuk: Theodore egy olyan cégnél dolgozik, mely személyes, kézzel írott leveleket készít megrendelőinek, és amikor először találkozunk a karakterrel, épp női szemszögből fogalmaz bensőséges szerelmes levelet. Egyik munkatársa meg is jegyzi, hogy Theodore félig nő, félig férfi, ez a gondolat pedig megerősíti a film egyik alapvetését, miszerint a férfi főszereplő a benne élő nő kivetülését keresi a valóságban, ezáltal azonban képtelenné válik egy valódi nő elfogadására.

Theodore személyes tragédiája, hogy briliáns leveleiben tökéletes pontossággal képes megfogalmazni érzelmeit, ám saját életében képtelen az őszinte kommunikációra, inkább elzárkózik mindenki elől. Irományai Levelek az életedből címmel kerülnek kiadásra, ami megint csak annak az idegen meghittségnek az érzetét kelti bennünk, mely Theodore és Samantha kapcsolatának egészére jellemző. Theodore levelei más embereknek adnak hangot, valódi érzelmektől túlcsorduló szavai mesterkéltté, mi több, parodisztikussá válnak, hiszen ismeretlenek helyébe képzeli magát. Ez azonban megint csak a film egy olyan szatirikus vonása, amely komikus keserűségével a néző lelkébe mar.

Amikor a film végén Theodore személyes levelet fogalmaz, és először képes arra, hogy nyíltan kifejezze érzéseit, vele együtt szabadulunk fel. A Catherine-nek tett megható vallomás – „mindig lesz bennem egy darab belőled” – tovább hangsúlyozza a film rendkívüli szubjektivitását, hiszen minden karaktert kizárólag Joaquin Phoenix figuráján keresztül ismerünk meg, mindenki rajta keresztül létezik. A film képes arra, hogy megjelenítse azt a megfoghatatlan érzést, ahogyan más emberekhez viszonyulunk, ahogyan mindenki, akit megismerünk, értelmi és érzelmi szűrőinken keresztül sajátságos módon a részünkké válik. Theodore akkor nő fel, amikor képes magába fogadni mások életét, amikor nem zárkózik el a változástól és ezzel együtt a másik ember megismerésével járó fájdalomtól.

A filmet nézve elmerengünk, mi magunk vajon hány ember identitásából tevődünk össze, és a minket érő érzelmi hatások hogyan alakítják személyiségünket. A nő egy férfi története, és azoké a nőké, akik férfivé teszik őt.