Az utolsó skót király nem az első és valószínűleg nem is az utolsó film azok közül, amelyek Afrikával foglalkoznak. Való igaz, az előjelek kicsit elcsúsztak az évtizedek alatt. A Távol Afrikától óta sokat változott a romantikus, vadoni helyekre kalauzoló filmek története. Talán rájöttünk, hogy az öreg földrész valóban más, mint a többi, de se nem jobb, se nem rosszabb. Csak le van maradva - de sokkal.
Ezt nem tudta a kissé naivan útnakinduló skót Nicholas Garrigan (James McAvoy), aki úgy gondolta, szakít a családi hagyományokkal, nem fog háziorvosként kiújult reumájú öreg nénikéket ápolni, keres valami jó kis egzotikus helyet, ahol kedvére kitombolhatja huszonegynéhány éves albioni ködös világát. Uganda éppen megfelel. Nicholas nagy tettvággyal érkezett - európaiként misszióban érezte magát. Egy falu európai orvosa mellett segédkezve úgy tűnik megtalálja a számítását. Ám egyszer az új puccsista, Idi Amin (Forest Whitaker) kéri föl, legyen személyes orvosa neki és családjának. A skót Don Juan nyilvánvalóan el is fogadja az elnöki ajánlatot. Látszik is, hogy sohasem élt még diktatúrában. Nem tudja, mire vállalkozott.
Az ugandai diktátor igaz történetén alapuló, Giles Foden regényéből készült film leglényegesebb pontja valahol itt van. Meggyőződésem ugyanis, hogy Az utolsó skót király nem lenne olyan jó, mint amilyen végülis lett, ha Kevin Macdonald rendező nem merte volna vállalni a kockázatot. De vállalta, s a hangsúlyt a diktátori lelkivilágra helyezte, így e köré lehetett fölfűzni majdnem az egész filmet. Ezt érezzük az ugandaiak örömében, hogy megérkezett Amin, a megváltó. (Megjegyzem, ugyanígy örültek bukásakor is, de ez már emberi gyarlóságunk részletkérdése.) De érezni az európaiak szkepszisében is - hiszen láttak ők már karón varjút, s ha nem csal a szimatuk, fognak még embert is... Ott van ez a feszültség azokban a jelenetekben is, amelyekben szép lassan megismerjük a katonadiktátort. A folyamatos megdöbbenések, itt-ott dördül egy puska, itt-ott egy elégedetlen hang, de ezek a kényelmes, bársonyszéknek is beillő "legközelebbi tanácsadónak" nem akaródznak föltűnni. Puszta irígység az egész. A film hátránya is talán pontosan ez: sokáig egy szinten lebegtetik a dolgokat: látjuk, hogy itten kérem diktatúra van, de azért ennek az Aminnak is van szíve, meg ugye akár közénk is lövethetett volna. Aztán egyszer csak hirtelen elég lesz, s a legközelebbi tanácsadóból legtávolabbi ellenség lesz. Nyilvánvaló, hogy egyszer csak betelik a pohár mindenkinél, de a teljesn üres pohárból hogyan lesz vízzel teli? Hát úgy, hogy szépen lassan megtelik. S nem csak úgy telifröccsen.
Le van maradva tehát az öreg földrész. Sok film foglalkozott az elmúlt években a fekete Afrikával (s most nem bőrszínre gondolok), s kicsit elfordult a dolog a szép és egzotikus kenyai naplemmentéktől. Az elszánt diplomata, A tolmács, a Fegyvernepper vagy éppen a témában és földolgozásban legközelebb eső Hotel Ruanda igenis gondokra hívja föl a figyelmet. Olyanokra, amelyek megvannak mindenhol, csak lehetséges, hogy máshol jobban takarják. Korrupció, beteges hatalmi kényszer, maffiahálózat, és még sorolhatnánk. Egyik-másik mozi, köztük a Forest Whitaker alakítása által Oscar-díjas Az utolsó skót király, még arra is figyelmeztet, hogy nemcsak Afrika, hanem Európa hibájából is.
