Időjárás és vízállás

A szinkronnak is van ezer érdeme. Lehet, ha meghallom Russell Crowe saját hangját, most arról mesélnék, hogy ez a világ legjobb filmje, hiszen ő beszél benne. Mivel nem ő beszél, csak majdnem ő, a hangkarakterben hasonló és egyébként meggyőző Kőszegi Ákos, mégiscsak reálisabban látja az ember az odabent eltöltött bő két órát.

Noé miért nem engedett föl még egy vagy két rendesebb tagot?

Röviden úgy mondanám: nem a világ legjobb filmje. Lehetett készülni valami nagyra, mert az özönvíz mint téma a klasszikus, szélesvásznú Hollywoodot idézi, amikor még nem féltek kettéválasztani a Vörös-tengert, vagy ezer statisztával vonszolni be Kleopátrát Rómába.

Russell Crowe maga is otthonos ebben, akármilyen bugyuta is volt a Gladiátor, a mi bugyutánk volt, nem szabadulunk a képeitől.

A Noé viszont nagyon nem szeretne bugyuta lenni, így aztán nem csak előkészületekből és esőzésből áll, nem a galambbal és szivárvánnyal végződik, hanem világképe van. Ipari világképe, amellyel szemben áll a növényevő, bibliai hegymászócuccokba öltözött Noé és családja.

Egy pontot azért mindjárt érdemes a rendező Darren Aronofsky neve mellé írni: a földtúróknak mindig elég piszkos a körmük, nem manikűrözött kezekkel markolásszák a vulkanikus humuszt. Többi gondolata sajnos a kisiskolások hittanórai kérdéseivel vetekedik, olyanokra keresi a megoldást, hogy mit csináltak az állatok a bárkában, hogy-hogy nem ette meg a párduc a gödölyét, és akkor most mindannyian testvérek vagyunk-e, vérfertőző kapcsolatok leszármazottai.

A többi ember miért nem kéredzkedett föl a bárkára, ha látták, hogy ez nagyon nagy eső? És Noé miért nem engedett föl még egy vagy két rendesebb tagot? Ha az állatok ártatlanok, akkor rajtuk miért állt ugyanolyan bosszút Isten? A halakkal mi lett?

Jó, ez csak egy mozi 3D-ben vagy IMAX-ben. Az érzékeket viszont igazán kényeztethetné.

Rendben zuhog az eső, hányódik a bárka, mint valami ős-Titanic, de Aronofsky látomásai időnként meglepően régimódiak. A bukott angyalok bazaltba zárva csépelik az ellenséget, olyanok, mint a tíz évvel ezelőtti transzformerek. Közben kizöldül a világ és elszárad. Ezt ma megoldja az operátor a stúdióban, de az eredmény az lesz, ami: mintha már láttuk volna ezeket a felvételeket.

A helyzeten még Russell Crowe sem tud eleget segíteni. Pedig briliáns, és megint lenyűgözően önazonos, abszolút apa, felelős és gondokkal terhelt, gyötrődő és mégis határozott. Szeretné az ember megfogni a kezét, és elindulni vele. Mindegy, hová. Egy másik filmbe.