Ha az gondoltuk, hogy Hollywoodban a franchise-ok és az újraforgatott filmek korszakában eredeti ötletekkel már nem is találkozunk, akkor szerencsére tévedtünk. Rian Johnson író-rendező (Beépülve, The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek) legújabb munkája egy kifejezetten izgalmas alapötlettel indít. 2042-ben ugyan még nem találták fel az időutazást, de harminc évvel később már igen. A Maffia igyekszik megszabadulni néhány kellemetlen személytől. A visszaküldött emberekre a loopereknek nevezett bérgyilkosok várnak, csőre töltött fegyverekkel. A feladat egyszerű hentesmunka, viszont busás jövedelemmel jár. „Egyetlen szabály van csupán: sose hagyd élve az áldozatot. Még akkor sem, ha a célpont Te magad vagy.” – hangzik el a felütés már a film előzetesében is. A sci-fi rajongók pedig izgatottan dörzsölik a tenyerüket: egy film az idősebb és a fiatalabb kori ”én” élet-halál harcáról? Egy akciófilm tele metaforákkal saját magunk legyőzéséről? Egy újabb kultuszfilm, amely még képes újat mondani az időutazás talányáról? Sajnos hiába a zseniális kezdés, hiába a kifejezetten újszerű alapgondolat, a film nem váltja be a hozzá fűzött reményeket…
Johnson mindenfajta erkölcsi rendet nélkülöző jövőképet tár elénk nehézsorsú emberekkel és lepusztult kerületekkel, ahol egyedül a looperek élvezhetik az életet nagyvárosi yuppiként. A menő autók, gyönyörű nők, elit szórakozóhelyek és drogok világa vonzza az olyan lelkiismeretlen alakokat, mint amilyen "hősünk", Joe. (Joseph Gordon-Levitt) Johnson nem teszi szimpatikussá egyik főszereplőjét sem, kisebb mértékű jellemfejlődésről beszélhetünk ugyan, de ez nem elég arra, hogy a néző akár egy szemernyi együttérzést tanúsítson Joe iránt. A közönségnek sajnos a főszereplő idősebb kori énjét alakító Bruce Willis figurájával sincs könnyebb dolga, aki harminc év elteltével talán csak megfontoltabb és ravaszabb lett, de egy kicsivel sem jobb ember.
A film legnagyobb problémája az, hogy – a Lopott időhöz hasonlóan – a néző figyelmét a logikai bukfencek egész sora tereli el a történetről. Nemcsak a jövőbeli világ nincs kidolgozva, de a rendező nyilvánvalóan az időutazás elméleteivel sem akart foglalkozni. Egy, Bruce Willis szájába adott laza mondattal pedig mintha a közönséget is az időutazás ellentmondásainak figyelmen kívül hagyására kérné. És valljuk be, ez egy sci-fitől azért megbocsáthatatlan. Johnson egy igazi ötletember, filmjei telis tele vannak fantasztikus megoldásokkal, ügyes csavarokkal. Azonban e film esetében sokan érezhetik úgy, hogy a rendező túlzásba esett (például a telekinetikus képességek beemelésével), hiszen a filmvásznon a különböző ötletek nem állnak össze szerves egésszé.
Ha valaki a műfajok keverésével próbálkozik, mindig szembe kell néznie azzal, hogy a közönség egy része összezavarodhat. Az újító szándék igazán fontos, de talán az is cél lenne, hogy az előzetes alapján sci-fi-akció filmre számító gyanútlan néző ne érezze magát becsapva. Rian Johnsonról három nagyjátékfilm után talán már elmondható, hogy kifejezetten szereti összemosni az elsőre talán össze nem illőnek tűnő műfajokat. Igaz ez a Looperre is, amelyben a sci-fi és akciófilmekre jellemző jelenetek mellett a thriller, a dráma és a vígjáték összetevőit a maffia filmek jellegzetességeivel és egy-két X-menképregényből ellesett elemmel vegyítette. Ez akár még izgalmas is lehetett volna, ha az arányok nem tolódtak volna el a film közepétől a dráma irányába.
A színészi alakításokra azonban nem lehet panaszunk. Joseph Gordon-Levitt (500 nap nyár, Eredet, Sötét lovag – Felemelkedés, Fifti-fifti) a kifejezetten műnek ható maszk ellenére is meglepően jól alakította Bruce Willis karakterének fiatalkori énjét. A gesztusok, a "brúszviliszes" pimaszság és fejtartás mind a helyükön voltak. Emily Blunt (Az ifjú Viktória királynő, Sorsügynökség, Az ördög Pradát visel) a tőle megszokott érzékenységgel játszotta el a világtól távol eső farmon gyermekét egyedül nevelő anyát, aki ha kell, mégis elég kemény ahhoz, hogy fegyvert szegezzen a betolakodókra és bármi áron megvédje fiát. Az ötéves Cidet alakító Pierce Gagnonrólpedig bizonyosan hallani fogunk még.
Minthogy a film nem szolgál mondanivalóval, a végén azon gondolkozhatunk el, hogy ebben a világban, ahol az emberek időgépek nélkül is épp eléggé elveszettnek érzik magukat, talán igazi hősökre lenne szükségük. A főszereplő semmilyen erkölcsi példát nem mutat nekünk, a film morális felvetései pedig – mint például a gyermekgyilkosság tabujának megsértése – egyenesen gyomorforgatóak, pusztán a hatáskeltést és a feszültségteremtést szolgálják.
