Ismerős érzés? Elkezdesz nézni egy sorozatot, amely az első évad után új karaktereket, témákat mutat be, teljesen átszervezi az alapfelállását, előre megjósolhatatlan irányba viszi el történetét. Az utolsó évad során pedig már úgy érzed:

teljesen más sztorit nézel, mint amit anno elkezdtél.

Cikkünkben összeszedtük azt a hét sorozatot, amelyen a legerősebben éreztük azt, hogy az utolsó szériákra egy szinte más műfajú, teljesen más identitású történetet kaptunk ahhoz képest, amelyre az első részek alapján beneveztünk. Ez nem feltétlenül negatívum: ugyan akadnak olyan produktumok, amelyeknél az írói ötlethiányt, a kreatív csődöt jelezték a nagy váltások, bőven találunk olyanokat is, ahol átgondoltan, ravaszul húzták ki a szőnyeget a néző lába alól, majd csempésztek alá egy teljesen másikat.

(Listánkból kizártuk a több évtizeden keresztül húzódó szappanoperákat, ahol az írók és a szereplőgárda elkerülhetetlen cserélődése miatt az identitásváltozás is beépített, elvárt fejlemény, valamint az antológiasorozatokat is, ahol alapvetés, hogy minden résznek, évadnak más koncepciója legyen.)

1. Lost (2004)

Az elején: misztikus elemekkel megfűszerezett, karakterközpontú túlélődráma

A végén: teljesen elborult, időutazós high-concept sci-fi

Ha visszautaznánk az időben 2004-be, és elspoilereznénk a Lost első évadának rejtélyein pörgő közönségnek az utolsó részek történéseit, valószínűleg csak azért nem vernének agyon minket akkor és ott, mert nem hinnének nekünk. A lassan, karaktercentrikusan építkező rejtélysorozat a hat évad során kimérten, de nem mindig előre gondolkodva bontotta ki világát, egyre vadabb, fantasztikusabb elemeket szőve a történetbe.

Így lett az elején még valamennyire életszagú sztoriból egy teljesen elborult sci-fi, amelyben az időutazás, a halhatatlan kísértetek, a kozmikus horror, valamint az alternatív univerzumok ugyanúgy megtalálták a helyüket, mint az a bizonyos jegesmedve. Az utolsó évad pedig legendás mértékben osztotta meg a közönséget: sokan se lenyelni, se kiköpni nem tudták a túlvilági végkifejletet.

2. Breaking Bad (2008)

Az elején: A nagy gengszterek világába csöppenő kisemberről szóló abszurd thriller

A végén: kőkemény gengszterdráma

Picit szürreális visszaemlékezni arra az időre 2008-ban, amikor a Breaking Bad még csak egy tévés krimi volt a sok közül, ami ígéretesen, izgalmasan, de nem feltétlenül kiemelkedően építette a kémiatanárból lett drogkereskedő abszurd sztoriját a rövidke első évadban. 

A műsor a második szériában dörrent be igazán. Itt került fel az írás a falra, itt indult el Walter White (Bryan Cranston) visszafordíthatatlanul az erkölcsi romlás útján: erről szólt az évad keretező fekete-fehér jelenetsora, és erre futott ki Jane Margolis (Kristen Rytter) karakterének sorsa is. Ó, és persze ebben az évadban tűnt fel a sorozat három meghatározó mellékszereplője is. Ők nemcsak a Breaking Bad-univerzum, hanem a televíziótörténet legemlékezetesebb karakterei közé is bekerültek. Bizony, a Breaking Bad nem is volt Breaking Bad Saul Goodman (Bob Odenkirk), Gus Fring (Giancarlo Esposito), valamint Kid Named Finger Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks) nélkül. 

Az ő közreműködésükkel, és Walter egyre növekvő bűnözői aspirációja által vált a sorozat a korszak meghatározó gengszterdrámájává.

3. Balfékek (2009)

Az elején: fősodorbéli sitcom

A végén: posztmodern kultuszvígjáték

Nem lepődnénk meg, ha valamikor a közeljövőben egy teljes könyvet vagy dokumentumfilmet szentelne valaki a hat évadot (AND A MOVIE!) megélt Balfékek hányattatott produkciójának, amelyet ugyanúgy bonyolított Chevy Chase egója, a csatorna kavarása, valamint Dan Harmon kreátor munkastílusa és egyre kevésbé kendőzött alkoholizmusa. 

A folyamatos konfliktusok viszont bizonyos értelemben erősebbé is tették az egyre elborultabb, kikacsintósabb, paródiaszerűbb, posztmodernebb szálakat bemutató sorozatot (kivéve azt a borzalmas negyedik évadot). Így lett egy egyetemen játszódó, párkapcsolatokra-kavarásokra épülő klasszikus sitcomból egy szerelmeslevél magához a tévéhez, amelyet egyre kevesebb ember nézett, ők viszont egyre jobban imádták. A Balfékeket ráadásul a Rick és Morty rajongóinak is kötelező megnézniük, hiszen Harmon itt kísérletezte ki azt a negyedik falat döngető, popkulturális utalásoktól tobzódó receptet, amely később sokkal organikusabban működött, és sokkal könnyebben megtalálta közönségét az animációs őrületben. 

4. Városfejlesztési osztály (2009)

Az elején: a közszolgálatot kifigurázó Office-koppintás, amely egy gödörről szól

A végén: szerelmeslevél a liberális demokráciához

Mai szemmel nézve már elképesztően naivnak, bárgyúnak tűnik az a jellemzően Obama-kori optimizmus, amellyel a Városfejlesztési osztály készítői átformálták a szériát a második évadtól kezdve. A közepes Office-koppintásként – holott átfedésben lévő írógárdával – induló széria a politikai látásmód miatt lett egyedi, semmi máshoz nem hasonlító sitcom, amely több színész (Aubrey Plaza, Chris Pratt, Aziz Ansari) karrierjét is beröffentette. 

A Városfejlesztési osztály világában még a legádázabb politikai ellenfelek is kilelkizik a vitás kérdéseket, egy libertárius lehet egy közszféra-imádó legjobb barátja, Joe Bidennek pedig nem gáz cameót adni a kései évadok során. Ha valaki az amerikai politika abszolút állapotát pontosabban kifigurázó sorozatot keres, inkább Az alelnököt kezdje el. Ha valaki viszont kíváncsi arra, milyen lehetett volna a 21. század, ha nem csesszük el, szúrjon csak tőrt a szívébe a Városfejlesztési osztállyal.

5. Trónok harca (2011)

Az elején: fantasy környezetben játszódó politikai thriller – itt-ott egy csatajelenettel

A végén: a legdrágább, leghülyébb akciósorozat, amely valaha kisképernyőre került

No igen. Valószínűleg számos tudományág szakirodalma foglalkozik majd az évek során azzal, milyen brutálisan dicstelenül állt földbe az HBO meghatározó sikersorozata. A Trónok harcába az évadok előrehaladta során egyre több pénzt és egyre kevesebb észt fektettek a készítők. A lassan, de biztosan építkező első szériák után a sorozat második felében már egyre inkább kitűnt, hogy D. B. Weiss és David Benioff alkotók még annak árán is össze akarják hozni a terjengős sztori szálait, hogy ehhez buta döntéseket hozatnak meg a legokosabbnak bemutatott szereplőkkel. Másokra pedig olyan nehéz dramaturgiai páncélt (plot armort) raknak, amibe gyakorlatilag belefő a karakterük.

Már az ötödik és a hatodik évad során is akadtak intő jelek arra, hogy ez így nem lesz jó, azonban a rövidített, látványosan elsietett utolsó két széria volt az, amely véglegesen kihúzta a gyufát a rajongóknál. Talán ha lejjebb veszik a tempót, nem tesznek minden egyes részbe egy óriási csatát, és nem küldözgetik a szereplőket epizódonként kétszer a kontinens átellenes sarkaiba, egy picit mindenkinek könnyebb lett volna lenyelni, majd megemészteni a végkifejletet. 

6. Hannibal (2013)

Az elején: „a hét gyilkosa” típusú krimi

A végén: LMBTQ művészhorror

A Hannibal című sorozat számos okból volt nagy vállalás a készítő, Bryan Fuller és csapata számára: legfőképp azért, mert egy mindenki által imádott, Anthony Hopkins által ikonikusan megformált gonoszt léptetett elő mellékszereplőből főszereplővé, ráadásul Mads Mikkelsen teljesen más stílusú alakításában. A sorozat ugyanakkor tudatosan ment szembe a műfaji elvárásokkal: az elején azzal hitegette a nézőt, hogy az átlagnál egy picit erőszakosabb, művészieskedőbb heti krimisorozat lesz,

majd szépen lassan elkezdte elhanyagolni a heti gyilkosságokat, hogy Hannibal Lecter és barátja/nemezise/szerelme, Will Graham kapcsolatára fókuszáljon.

Ezzel együtt folyamatosan erősödtek a horrorelemek is, az utolsó, harmadik évad pedig már tényleg olyan lett, mintha egy David Lynch-inspirálta rémálmot néznénk. A sorozat során soha nem lett nyíltan kimondva, hogy az egész középpontjában egy meleg szerelmi történet áll, de a két főszereplő ellentmondásokra és sóvárgásra épülő kapcsolatát a részek előrehaladtával egyre nehezebben lehetett másképp értelmezni. A remekmű idő előtti eltörlése után aztán végül Fuller is bevallotta: mindvégig erre ment ki a játék. Külön gyönyörű, hogy mindezt ráadásul nem egy kevésbé szigorú streaming felületén, hanem egy kereskedelmi csatornán, az NBC-n művelték a készítők.

7. A jó hely (2016)

Az elején: „jókor, rossz helyen" típusú sitcom

A végén: erkölcsfilozófiai manifesztó

Egy kedves, vicces sorozatra vágysz, amelyben egy feslett trampli halála után véletlenül a mennybe kerül, ahol semmi keresnivalója? És mit szólnál, ha epizódonként átlagban háromszor vitatnák meg a szereplők Immanuel Kantot, filozófiaórákat tartanának egymásnak, és klasszikus erkölcsi dilemmákat veséznének ki? 

No, és ha az első évad a tévétörténelem egyik legsokkolóbb csavarjával zárulna, amely felborítana szinte mindent, amit eddig láttál?

A csavar ismerete nélkül (nincs az az isten, hogy lelőjem) némileg nehéz megvitatni a sorozat maradék három évadát, de legyen elég annyi: A jó hely elkezdi egyre komolyabban, a szereplők számára egyre nagyobb tétekkel kezelni az első évadban csak belengetett filozófiai mélységeket, miközben a közönségbarát szórakoztatásról sem feledkezik meg. Az eredmény egy olyan utolsó évad, amely egyszerre visszhangozza ügyesen az elsőt, és egyszerre tölti meg teljesen új identitással az alapkoncepciót.