Olyan régóta vártam már ezt a filmet, hogy ha csalódtam volna benne, akkor a minimum, hogy sírva jövök ki a vetítésről. Szerencsére az alkotók megspórolták nekem a krokodilkönnyeket, mivel a történet nem csak nagyon erősre sikerült, de iszonyatosan szórakoztatóra is. No ne aggódjunk, a forgatókönyvíróként végzett Bodzsár Márk azt is bebizonyítja, hogy rendezőként is megállja a helyét, mivel (Antal Nimródhoz és Gigor Attilához hasonlóan) nem csak a műfajiságot képes szerzői látásmódjával párosítani, de a színészválasztás miatt is képes volnék percekig a kezét rázni.

A ’90-es években játszódó történet alapját egy lengyel újságcikk szolgáltatta: egy csapat mentős lepaktált egy temetkezési vállalkozóval és némi extra pénz fejében − segítségnyújtás helyett − időről időre egyszerűen hagyták, hogy a beteg magától a túlvilágra jusson. A mi történetünkben a horvát hadseregből Budapestre szökött Milán (Ötvös András) ezzel akkor szembesül, amikor beáll mentőzni az örökké szarkasztikus Fék doktor (Rába Roland) és a nem teljesen százas Kis Tamás (Keresztes Tamás) mellé, akik német márkáért Vinnai temetkezési vállalkozó (Zsótér Sándor) markába juttatják azokat, akiknek a halál megváltást jelent a mentőtrió szerint. A történetet árnyalja, hogy Milán menyasszonya (Stork Natasa) a délszláv háború sújtotta Szarajevóban maradt, ezért Milán mindent el fog követni, hogy újra láthassák egymást.

A Kontrollhoz hasonlóan ennek a filmnek sem az a célja, hogy a kortárs magyar viszonyokat bírálja – ami alól sikeresen kibújt egyrészt azzal a gesztussal, hogy a cselekményt 1992-be helyezi, másrészt a magas fokú stilizáltsággal, amellyel a megtörtént eseményeken nyugvó történetet tálalja. Ez a stilizáltság nem újdonság Bodzsár életművében, hiszen a Bloody Mary című kisfilmet és az Isteni műszakot Keresztes Tamás mellett a színes és néhol szürreális képi világ is összeköti, a szűk, romos folyosókon játszódó jelenetekről már nem is beszélve – nyilván az sem véletlen, hogy mindkét alkotás operatőre Reich Dániel volt. A színek telítettsége a topless fodrászatban játszódó jelenetekben hág a tetőpontjára, amely emellett a ’90-es évek hangulatát is megidézi − ahogy teszi ezt a későbbiekben hol egy felbukkanó Skálás szatyor, hol a Szomszédok egy releváns epizódjának parádés bevágása. A környezet bemutatása persze nem lenne teljes a korabeli társadalom színes képe nélkül, így a polgári miliő lakóitól az aluljárók drogos hajléktalanján át a börtöncellákban raboskodókig széles skáláról kerülnek mentőseink kezei közé a leendő áldozatok.

Mert a film legizgalmasabb kérdését mégiscsak az eutanázia gyakorlata szolgáltatja és a morális kérdésfelvetés, hogy szabad-e az embernek Istent játszania. Az alkotók abban biztosra mentek, hogy ez mindenkinek leessen, többek közt verbálisan is elhangzik, vizuálisan pedig megidézik a mentőautó ablakára Michelangelo Ádám teremtésének egy részletét. Az isteni szerepben való tetszelgés számomra egyik legkedvesebb példája az a jelenet, amikor egy öregember szíve meg-megáll a mentőautóban, mire hol Milán, hol Fék doktor mellkasára üt, hogy újra beinduljon szívverése – morbid kő-papír-ollózásként láttatja a film, hogy főszereplőnk immár elfogadta az ambivalens mentős szerepkör játékszabályait.

Bodzsár Márk eredetileg forgatókönyvíróként végzett az egyetemen, ami sok minden más mellett azért is fontos, mert az Isteni műszak az élő példa rá, hogy igenis lehet működőképes dialógusokat írni a magyar filmekbe − sőt, a rádióból hallható mentős diszpécser szövegei pedig arra szolgálnak példaként, hogy monológot is. A verbális megnyilatkozásokon túl az eklektikus műfajkeverés is hozzájárul ahhoz a fekete humorhoz, ami folyamatosan belengi a filmet – még akkor is, ha ezek a hol westernbe, hol horrorba, hol akciófilmbe hajló stílusgyakorlatok időnként kizökkentenek a történet magával sodró folyamából. Ezzel szemben az ázsiai kultúra kifejezetten jól áll a filmnek: nem csak a giccses kínai étteremre gondolok, hanem az ázsiai filmkultúra rendezőre gyakorolt jótékony hatására is. Nem érdemes elmenni egy olyan finom részlet mellet sem, mint Kis Tamás kardja, aki nem győz minket arra emlékeztetni, hogy „ez nem szamuráj, hanem nindzsa kard”. Nagyon fontos a különbség a kettő között, hiszen a szamurájok nemes fegyverével szemben a nindzsák a selejtes, eldobott kardokat szedegették össze, nem egyszer a holttestek mellől – aki látta a filmet az valószínűleg pontosan érti, hogy miért van Kis Tamásnak nindzsa és nem szamuráj kardja.

És ha már feljött az egyik kedvenc karakterem neve, akkor ne menjünk el szó nélkül a parádés szereposztás mellett sem. A színészek bebizonyítják, hogy a színházi színész és a filmszínész nem két különálló, átjárhatatlan kategória. Biztos vagyok benne, hogy a budapesti színházi előadásokat gyakran látogató nézők egyetértenek majd velem ebben, hiszen nem csak a Katona társulatának tagjai alakítanak nagyot a filmben (Ötvös András, Keresztes Tamás, Jordán Adél, Pálos Hanna), de a Maladype-ből ismerős Orosz Ákos, vagy a manapság Mundruczó darabjaiban felbukkanó Rába Roland, valamint (legvégére hagytam a legjobbat) Zsótér Sándor, aki amellett, hogy itt is felejthetetlent alakít, színházi rendezőként is folyamatosan megörvendeztet minket valami csemegével. A kortárs színházi világgal való párhuzam nem merül ki ennyiben, hiszen a film zenéjét az a Keresztes Gábor (Keresztes Tamás öccse) készítette, aki Bodó Viktor társulatának is dolgozott − ráadásul annak az Anamnesis című darabnak volt felelős a hangjáért, amely megtörtént eseteken alapuló kórházi/mentős történeteket dolgoz fel a fekete humor segítségén keresztül − micsoda csodás párhuzam!

Bodzsár Márk első nagyjátékfilmje A nagy füzethez hasonlóan nem kerülheti el azt, hogy a Filmalap kirakatfilmjeként tekintsünk rá, hiszen már több éve az egész szakma arra kíváncsi, hogy mit tud majd felmutatni az újonnan megalakult intézmény. Én csak annyit üzennék a Filmalapnak, hogy minél hamarabb tessék adni egy jó nagy rakás pénzt Bodzsár következő filmjére.