Tímár Péter Csinibabája, melyet a filmszemlén fergeteges tetszéssel fogadott a közönség, a hatvanas évekről szól. Nem a politikai analízis szándékával, s nem nosztalgikus ellágyulással - már csak műfaja okán sem, hiszen a rendező népszerű zeneszámokkal feldúsított vígjátékot, könnyed hangvételű szatírát készített. Mi sem áll tőle távolabb, mint a provokatív elidegenítés vagy a könnyes-bús emlékezés.
A Csinibaba groteszk karaktereiben - noha görbe tükröt látunk és szó sincs realista stílusjegyekről - bizony magunkra ismerhetünk. Tímár Péter a "majdnem mindenki komformistaként viselkedett" kemény ostorozása után szelídebb mondanivalóval állt elénk. Ezt igyekszik bebizonyítani (a Magyar Nemzetnek adott interjúból idézek): "...bár be voltunk zárva ebbe az országba, és a hatalom az emberek nyakán ült, vagyis amikor úgy tűnt, itt lehetetlen létezni, boldogabbak voltak az emberek. Apáink megtanultak élni. És más volt az egymáshoz való viszonyuk is. A muszáj valamiféle társadalmi együttműködésre késztette őket. Most szabadok vagyunk, de mintha utálnánk egymást meg az egészet..." Hogy mindez nem vidám mondanivaló? Tagadhatatlan, bár igaz és meggyőző. Egyébként Márton Gyula novellája, a Bambi szalmaszállal mozgatta meg Tímár fantáziáját - igaz, játékos kedvében el-elszakadt tőle, de ezzel bíbelődjenek a bírák (per lett belőle) meg a filológusok.
A film sztorija nem igazán egységes, ám nem vagyok benne biztos, hogy ez óriási baj. A lazán összefűzött, tiszta logikára épülő epizódok ugyanis egymást erősítik. A különszámok, monológok, belépők, dalbetétek, duettek a hatvanas évek szellemét idézik meg. Az egykori mentalitás áll az események középpontjában. A buzgó tömbbizalmié, az önfeledt fiataloké, a Ki mit tud?-os csapaté, a hétköznapok langyos hullámaiban lubickolóké, a hivatásos mellébeszélőké, a naiv balekoké. "Trükkösek" a képek, egyrészt a szokatlan mozgáskombinációk és gyorsított felvételek miatt, továbbá azért is, mert Szatmári Péter operatőr beállításait vérbő irónia hatja át. Eredeti lelemény, hogy a zeneszámok szituációba ágyazottak. Általában felszabadult a derű, bár akadnak sápadtabb poénok, indokolatlan ismétlődések, olcsó kabarébemondások is a szövegben. A kisfiú szerepeltetése közhelyes. De a Csinibaba így is erős film. Kellemesen szórakoztató, az első perctől az utolsóig féktelen életörömet hirdető. Számainak az új hangszerelések egyáltalán nem ártanak: most egy újabb generáció fogja birtokba venni őket. A Ki mit tud?-paródiája remek. Gálvölgyi János a tőle megszokott virtuóz karikírozó képességgel formálja meg Simon bácsit, a "vigyázót", s a sétapálca is pompásan áll a kezében. Lázár Kati ellenállhatatlanul mulatságos, mint a Rend éber őre és elhagyott kedves. Andorai Péter és Pogány Judit kettőse a villamoson egyszerre abszurd és naturális jellemkarikatúra. Nagy Natália minden idők legtemperamentumosabb női vonaglásával hívja fel magára a figyelmet: tehetségesen csinálja.
Megszületett az igényes magyar tömegfilm, melyet a Tímár által megvetett esztéták is vállalhatnak. A Csinibaba nem ás mélyre, csak a "felszínt karcolja" (a szerző kifejezése), de így is a lényeget ragadja meg a tegnapban. Korhatár nélkül fognak rajongani érte. Bizonyosra vehető sikerének nemcsak a forgalmazók örülnek.
