Televízióra szánták, de mozisiker lett belőle, hála elsősorban Helen Mirren kiváló II. Erzsébet-alakításának. Így Stephen Frears A királynő című filmje négy jelöléssel - a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb női főszereplő, a legjobb forgatókönyv kategóriában - várhatja a január 15-én Los Angelesben megrendezésre kerülő Aranyglóbusz díjkiosztó ünnepséget, ahol a hollywoodi külföldi tudósítók idei kitüntetéseit adják át.

A koronát II. Erzsébet viseli A királynőben, de mégsem ő, hanem Diana walesi hercegnő szelleme uralkodik ebben a filmben is, mint a popkultúra annyi más ágazatában.

Lady Diana Spencer, a félénk húszéves arisztokrata óvónő 1981-ben tündérmesébe illő esküvőn walesi hercegnőként vonult be az angol királyi családba, és a bulvársajtónak köszönhetően sztárként a világ közvéleményébe, hogy rövid életében azután ne csak a Windsor-házat dúlja fel, de végérvényesen megváltoztassa a modern kor hercegnőimázsát.

Diana sztár volt, a legnagyobb sztár, a legünnepeltebb személyiség, a legtöbbet fotografált nő, aki hercegnői kötelezettségeit a show business eszközeivel látta el, aki minden tevékenységet nagyszabású fellépésként tálalt. Legújabb divatkollekciókban fotósok hadával járta a világot, hogy szegényeket, elesetteket vigasztaljon. A világ legfényűzőbb asszonya minden volt, csak nem a nép egyszerű lánya, mégis el tudta hitetni, hogy közülük való, akinek éppúgy van fájdalma, bánata, mint másnak, aki éppúgy bűnbe tud esni, mint akármelyik asszony. Diana a magánéletét vagy legalábbis annak rá nézve kedvező pillanatait is a nagyközönség előtt élte meg. Híres-hírhedt televíziós interjújában a Buckingham-palota áldozatának tüntette fel magát, részletesen ecsetelte volt férje, Károly herceg házasságtörését, és meggyónta saját szeretőjét is. Az interjú tetőpontján könnyek között biztosította a népet, hogy ha válása után hivatalosan nem is lehet uralkodónő, de a "szívek királynőjeként" örökké velük marad.

Diana valóban velünk maradt, amikor még halála után is munkát ad a bulvársajtónak, hosszú távú elfoglaltságot az összeesküvéselméletek gyártóinak és nyomozóinak, megélhetést a visszaemlékezést író szakácsnak, komornyiknak, divattervezőnek, pár órás rivaldafényt dokumentumfilmeseknek és televíziósoknak. Hogy a popzenészek - Elton John, Sting, Phil Collins, George Michael, Beyonce, Kylie Minogue vagy Madonna - se maradjanak ki a globális hódolatból, arról a hercegnő két fia, William és Harry gondoskodik azzal, hogy idén nyáron, Diana halálának tizedik évfordulóján koncertet szerveznek a londoni új Wembley stadionban.

De Diana velünk van akkor is, amikor hercegnői elvárásainkat hozzá igazítjuk, amikor a történelmi királynőket az ő szellemében értékeljük újra. Hála a walesi hercegnő köré épített sztárkultusznak, sikerült végleg elfelejteni, hogy hajdanán az uralkodók legfontosabb feladata mégiscsak egy ország felelősségteljes, méltóságteli vezetése volt.

Az angol rendező, Stephen Frears A királynő című filmje a Diana halála utáni hetet két értékrend összecsapásaként ábrázolja, ahol II. Erzsébetet látszólag még egyszer, utoljára térdre kényszeríti volt menye. Az éppen nyári szabadságát töltő királyi családot skót kastélyában éri Diana halálhíre. Mivel az elhunyt hercegnő már nem tagja az uralkodóháznak, a királynő a temetést a Spencer család magánügyének tekinti, remélve, hogy unokái édesanyjától nem vásári attrakcióval vesznek végső búcsút. II. Erzsébet, aki szerint a magánélet nem tartozik az alattvalókra, nem érti a tömeghisztériává fajuló londoni gyászt, elzárkózik attól a szenzációhajhászó világtól, amelyben Diana oly otthonosan mozgott. A kritikus pillanatban lép közbe Anglia újonnan megválasztott, ambiciózus miniszterelnöke, Tony Blair, aki elsőként siratja el a kamerák előtt az elhunyt hercegnőt, mint az "egyszerű nép királynőjét". Blair a mindent elsöprő gyászt kiváló alkalomnak tekinti, hogy saját pozícióját megerősítse, ráveszi II. Erzsébetet, hogy engedve a tömeg akaratának, jöjjön vissza Londonba, változtasson évszázados hagyományokon és csatlakozzon a gyászolókhoz. A királynő televíziós nekrológja, a Westminster-apátságban rendezett gyászshow kielégíti a szenzációra vágyó nézőt, és elégtételt szolgáltat "Szent Diana" tisztelőinek.

A királynőt II. Erzsébet megformálója, Helen Mirren tette igazán élvezetes filmmé, nem véletlen, hogy tavaly már ezért az alakításért elnyerte a velencei fesztivál legjobb női főszereplő díját, és jó eséllyel várhatja az Aranyglóbuszt is.

A 63 éves, rendkívül sokoldalú brit színésznő, aki egyaránt kiváló Shakespeare-adaptációkban és krimikben, az egyetlen, aki az angol történelem két nagy királynőjét, I. és II. Erzsébetet is eljátszhatta. II. Erzsébet nem tartozik a legizgalmasabb egyéniségek közé, de az ő alakításában magával ragadó, esendőségében is fenséges. Az unalmas tweedszoknya, félcipő, a mozdulatlan lakkozott haj, az elengedhetetlen retikül mögött egy bölcs, csendesen ironizáló uralkodónő jelenik meg. És éppen ez a probléma, mert ki érti ezt a fajta visszafogottságot, halk humort, amikor már régen "Mi Asszonyunk, a televíziós gyónás királynője" uralkodik Angliában? És kinek lehet vonzó az az öregedő hölgy, aki vastag hálóköntösében perlekedik örökké csipkelődő férjével, szenilis édesanyjával, gyenge akaratú trónörökös fiával, míg az elhunyt gyönyörű Diana Kissingerrel táncol, Gianni Versace temetésén Elton Johnnal sír együtt vagy a földközitengeri jachton Dodi al-Fayeddel csókolózik? És kinek lehet érdekes, amikor a nevetséges formaságok közepette a királynő szellemesen eligazítja a törtető, tudálékos Blairt, míg Diana hercegnő Dior-kosztümben AIDS-es gyerekeket simogat? A rendező ennek ellenére azt sugallja, hogy a show látványos, szórakoztató, de a stabilitás letéteményese mégiscsak egy józan, sokat tapasztalt asszony. Ezt az üzenetet Helen Mirren tökéletesen közvetíti.