Annak ellenére is lehet kifejezetten szeretni a Rio, szeretlek!-et, hogy az egész nem más, mint egy megható, vidám, romantikus, szórakoztató, látványos és lenyűgöző propagandafilm.
A harmadik városnál tart Szeretet városa-franchise, a New York, szeretlek! és a Párizs, szeretlek! után idén egy dél-amerikai város telt meg világhírű rendezőkkel és színészekkel, hogy bemutassák, amit a városról gondolnak. Ebben a szinte mesebeli Rióban jobb az utcán élni, mint rezsit fizetni, a karnevált vámpírok kezdeményezik, a Cristo Redentor szoborral játszva elbeszélgethetünk, és azon se lepődünk meg, hogy egy utcagyerek Isten visszahívását várja a pályaudvari telefon előtt ülve. Szerelem, szeretet és utálat keveredik abban a tíz rövidfilmben, amit többek között Fernando Meirelles (Isten városa), John Turturro (Bérgavallér) és Paolo Sorrentino (A nagy szépség) rendezett. Rajtuk kívül Dél-Koreából (Im Sang-soo), Libanonból (Nadine Labaki) és Mexikóból (Guillermo Arriaga) jöttek segíteni összeállítani, milyen is a mai Rio de Jainero – a turisták és a gazdag országból jövők szemével.
Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ez nem a város valódi arca. Szinte semmilyen elemében nem emlékeztet a máig a világ egyik legjobb latin-amerikai filmjeiként számon tartott Isten városára. A filmantológiából például ezúttal feltűnően hanyagolták a feketebőrűeket, ami finoman szólva is visszás egy olyan városban, ahol a lakossága harmada néger. Bár Fernando Meirelles mozija óta egész Brazília sokat változott, azért nem ennyit: itt mintha nem lenne bűnözés, kosz, szegénység se nagyon (illetve aki szegény, az is életigenlő módon, vidám vállalja nyomorúságát). Pedig azért valljuk be, sokkal kevésbé hihető Rio de Janeiro-ról, hogy a szeretet városa, mint Párizsról vagy New Yorkról.
Akkor miért készítettek erről egész estés filmet? A jóhiszeműség nagy erény, mégse tudok nem arra gondolni, mindezt a város vezetése rendelte meg az olimpiára való felkészülés jegyében. Hiába tehát a tavalyi futball-világbajnokság előtti tüntetéshullám, a brazil politika még mindig nem érti, hogy a hamis képek helyett a valóság bemutatására vágynak a brazilok. Persze gondolhatjuk azt is, manapság városról szkeccsfilmet készíteni trendi dolog, honfitársaink is megtették két éve. A Nekem Budapest valódi volt, kár, hogy annyira földhözragadt, hogy lényegében még a budapestiek számára is élvezhetetlen. A sorozatba csak a magyar forgalmazó által beillesztett Havanna, szeretlek! éppen a város idealizálása miatt lett értéktelen. Ehhez képest pedig mennyivel menőbb az Eszeveszett mesék, amelyet a szomszédos Argentínában készítettek, és bár nem a fővárosról szól, mégis a felsorolt filmantológiák céljához hasonlóan mutat be valami oly jellegzetesen helyi jelenséget, világot.
Valahogy hiába tudtam mindezt, azért egyes darabjaiban igenis sikerült beszippantania a Rio, szeretlek!-nek. Persze mint minden szkeccsfilm, ez is az egyenetlenségtől, a hullámzó színvonaltól szenved (az erről szóló kritikák pedig ennek a mondatnak az ismétlésétől), nyilvánvalóan tíz rendező jelentősen eltérő színvonalú és humorú filmet készít. Mégis minden aggály és kétség ellenére igenis rengeteg szeretet, humor és báj lakozik a filmekben (nekem a kedvencem például az első, amelyben egy hajléktalan tanárnő zuhanyozni megy). A világhírű színészekhez (Vincent Cassel, Vanessa Paradis, Harvey Keitel, Emily Mortimer, Ryan Kwanten) pedig jól passzol ez a gyönyörű fekvésű város. Kár, hogy a helyiek közül eközben alig ismertünk meg valakit.
