A legendát a lóról pár istállóban almozó ember kezdi el mesélni. Aztán egyvalaki közülük a ló magányáról kezd beszélni. Már nem a kívülállók ködfelhős, meseszövő hangján, sokkal személyesebben. Úgy, mint aki életében legalább egyszer találkozott ezzel a lóval, és akinek ez a találkozás olyan sokat jelentett, hogy képes megszegni a történetmesélés szabályát.
Akarva-akaratlanul így a többiektől elveszi a mesélő szerepet. Nem csoda, hogy a szabálysértőt dühös igyekezettel büntetik. Koppannak a pontos mondatok, a kezek marionett zsinórként rángatják, húzzák, gyúrják át Garas Dezső testét öreg, kehes, rühes ló testté. A metamorfózisban előbb a hát, aztán a láb, a kar roggyan. Ló-nyomorúsággal telik fel az emberi test: veszettül viszketni kezd.
Rühes - mondják az istálló emberei. Le kell vágni. Erre kapják fel fejüket az istálló rekeszeiben eddig veszteglő lovak. Meg kell mutatniuk, hogy ők nem félnek a haláltól. Csak az embert zaklatja az élet eme végső, minden pillanatot beárnyékoló konzekvenciája. A lovak, amíg fiatalok, szépek és erősek nem törődnek a halállal. Félelem és szorongás helyett táncra perdülnek: mellső lábaik botok, a paták rajtuk korongok. Táncuk egyszerre koppanó pata-zene. A bírod-e még járni kérdésre az öreg ló válasza erőtlen, idétlen topogás. Most már biztos semmiféle méneshez nem tartozhat.
A ló tehát bizonyítottan magányos. Kitaszított, életképtelen. Egy öreg ló a sok közül. Belép Szilfavirág (Kútvölgyi Erzsébet), az öreg kanca és kiderül, hogy öreg lovunk nem akárki, ő Foltos, a legendás ló.
És Foltos mesélni kezd. Szavak nélkül a születésről és a Fehér Pillangóval való találkozásról, majd szavakkal, énekkel és tánccal az első szerelemről és csalódásról, a kiheréléséről, mesés tündökléséről a hercegnél és bukásáról, és hosszas hányódtatásáról. A fiatal lovak a játék részeseiként segítik eljátszani, újraélni a történetet. Néha lovak, néha emberek módjára.
Foltos végül a legenda végéhez ér. Az emberek kést fennek, és ő azt hiszi, a meggyógyítják. Nem tudja mi a halál, lóként gondolkodik. A kés villan, sötét. Egy reflektornyi fénygyűrűben a ló némán sikolt, majd keze-lába életre kel. Táncol a test, majd lankad. Igazi haláltáncot jár, aminek szépsége már nem a forma, sokkal inkább a tartalom adja: az ember/ló találkozhat önmagával. A ló újra átéli élete legszebb perceit. Már nem a legendává magasztosult csodás pillanatokat, hanem a rejtett öröm pillanatait. Régi ismerősként berepül a Fehér Pillangó, akivel az út kezdetén, csikó korában találkozott. Végül a lovak alom alá temetik, rejtik társukat.
Ez lenne a történet líraian finomra hangszerelt befejezése. Marton László azonban tovább meséli. A játékos kilép az alom alól. Garas Dezső elmondja a történet végét, hogy mi történt a ló tetemével. Mellette a Herceg (Hegedűs D. Géza) pedig azt, hogy mi történt az ő testével. A lóét felhasználták, az emberét nem. Konklúzió? Taps.
