Amikor Orson Wellest megkérdezték, kik voltak rá hatással, így válaszolt: „A legnagyobb amerikai mesterek – vagyis John Ford, John Ford és John Ford.” Ford, aki még a némafilmek korában kezdte pályafutását, senki mással össze nem hasonlítható életművel rendelkezett, bár korai műveinek zöme elveszett. Nem csak rendezőként volt ismert, a II. világháborút operatőrként filmezte végig a fronton, de producerként is dolgozott. Nehéz lenne felsorolni, hány nagy filmes tekint rá mestereként, és karrierje során négy alkalommal kapta meg az Amerikai Filmakadémia legrangosabb elismerését, a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, ezzel mindmáig ő a csúcstartó, és akkor még nem számoltuk az életmű Oscarját. Íme, a tíz legfontosabb munkája.

A besúgó (1935)

A John Martin Feeney néven született, magára sokszor Seán Aloysius Ó Fearnaként hivatkozó John Ford hihetetlenül büszke volt ír származására, nem véletlenül játszódik oly sok filmje a Zöld Szigeten. A besúgó pedig kifejezetten ír témát boncolgat. Hőse, a mihaszna Gypo Nolan (Victor McLaglen) az IRÁ-hoz csatlakozna, de a szervezet nem tartja elég elkötelezettnek és megbízhatónak, minek után Gypo, hogy egy kis pénzhez jusson, amiből ő és a barátnője Amerikába mehetne, feldobja az angoloknál az egyik hazafit, akit egy tűzharc során le is lőnek. Innentől kezdve hősünk sorsa megpecsételődik, és mintha ő maga sem akarna menekülni. Ford elsősorban a német expresszionizmus képi és eszmevilágából merített, munkáját pedig első rendezői Oscarjával jutalmazták – de a díjat megkapta a főszereplő, az író Dudley Nichols és a zeneszerző Max Steiner is.

Hatosfogat (1939)

Ford pályájára furcsa kettősség jellemző, „kommersz” westernjeit a közönség, súlyosabb drámáit a kritikusok imádták, a két halmaz ritkán fedte egymást. Az első kivétel talán ez a klasszikus western volt, amely szinte minden későbbi westernre hatással volt, járt is érte egy legjobb rendező Oscar-jelölés. A titok talán az, hogy Ford egyszerre ment rá az akcióra, a jellemrajzra és a tájra. Ez volt az első film, amit a csodálatos Momument Valley elképesztő sziklaképződményei között forgattak, akciójeleneteit ma is felemlegetik – különösen a kaszkadőrlegenda Yakima Canutt lovasmutatványát -, miközben megkapjuk a postakocsi kilenc nagyon különböző utasának kitűnő jellemrajzát: a kalandokban bővelkedő, emberpróbáló utazás során emberségükben felmagasztosulnak a társadalom páriái (a gyilkosként körözött Ringo (John Wayne, akiből ez a szerep csinált sztárt), az utcalányként kiutasított Dallas és a részeges orvos), és lelepleződnek a tisztes polgárok.

Lovaskatonák (1959)

John Ford egyetlen filmet készített az amerikai polgárháborúról, de az igencsak nagyszabásúra sikeredett – és egyben azt a filmtörténeti pillanatot is jelezte, amikor megszülettek az igazi sztárgázsik. A két főszereplő, John Wayne és William Holden fejenként háromnegyed millió dollárt kapott és a profit 20 százalékát, szerződésük állítólag kétszer olyan hosszú volt, mint a forgatókönyv. A történet, bár más neveket használ, Grierson ezredes nagy lovasportyáját meséli el, aki 1863 áprilisában azt a parancsot kapja, hogy három lovasszázaddal hatoljon be 500 km mélyen az ellenséges Konföderáció területére, és közben minél több vasútvonalat tegyen használhatatlanná. A film szerint – ellentétben a valódi Griersonnal - a fanatikus ezredest (Wayne) kizárólag a cél elérése érdekli, emberei sorsa egyáltalán nem, ezért éles ellentét alakul ki közte, és az egység katonaorvosa, Kendall őrnagy (Holden) között. Elérhető: Apple Tv

Érik a gyümölcs (1940)

A világválság idején kisbirtokos farmerek ezrei mennek tönkre. A filmbeli farmercsaládot a természeti katasztrófák és a gazdasági változások űzik el földjeiről. Számukra a nagy utazás végcélja egyet jelent a nyugalom, a biztonság és egy új otthon megtalálásával. John Ford több filmjében foglalkozott kora égető problémáival. Amellett, hogy hűen vitte filmre Steinbeck legjelentősebb regényét, tipikus Ford-művet alkotott. A cselekmény modellje kísértetiesen hasonlít a Hatosfogatéhoz, csak éppen mások a szereplők, s postakocsi helyett rozzant teherautó, indiánok helyett - ahogy Sadoul mondja - "egész Amerika a maga intézményeivel, nagybirtokosaival, rendőrségével" szerepel a filmben. A főszerepben Ford másik kabalaszínésze, Henry Fonda alakított rendkívülit, az Oscart mégis az anyát játszó Jane Darwell kapta – illetve maga Ford rendezőként. Elérhető: Apple Tv

Hová lettél, drága völgyünk? (1941)

Bár ma már nehéz elhinni, a Richard Llewellyn regénye alapján készült filmet a Elfújta a szélhez hasonlóan monumentális darabnak szánták, csak a megfilmesítés jogaira gigantikus összeget fizettek, eredeti helyszíneken, Walesben tervezték a forgatást, majd jött a háború és a német bombázások, és az egész produkciót át kellett telepíteni Kaliforniába. Itt épült fel a címbéli nyugalmas walesi völgy, melynek lakói nyugodt életüket veszélyeztetve érzik, amikor 1880 táján nagy kiterjedésű szénlelőhelyet fedeznek fel. A feltárás a bányatulajdonosok nagyszabású térnyerését eredményezi, a történet pedig egy bányászcsalád sorsán keresztül ábrázolja azokat az emberi konfliktusokat, melyek a fordulat időszakában keletkeznek. A társadalmilag rendkívül érzékeny film elképesztő siker lett, és meghozta Ford harmadik rendezői Oscarját is. Elérhető: Apple TV

Felhasználhatóak voltak (1945)

Az amerikai hadba lépést követően Ford a Stratégiai Hadviselés Irodájának (OSS) ajánlotta fel a szolgálatait, és a II. világháború zömét a frontvonalakon töltötte. Ott volt a Midway-i csata kellős közepén, kameráját az egyik legveszélyesebb ponton állította fel a bombázott szigeten – ebből született az újabb Oscart hozó The Battle of Midway (1942) dokumentumfilm -, és kevésbé ismert tény, de részt vett a normandiai partraszállásban is, mégpedig a véres Omaha partszakaszon. A sors iróniája, hogy a rengeteg elesett amerikai katona látványa miatt ezeket a felvételek nem használták fel, nagy valószínűséggel elvesztek. Egyetlen játékfilmje ebből az időszakból a Fülöp-szigeteki vereség egyik keserű, de hősies epizódját mutatja be: a magára hagyott, apró járművekből álló torpedónaszád raj néz szembe a hatalmas japán flottával. Nem ez Ford legjobb filmje, de fontos darab, különösen azért, ahogy bemutatja ezt a halálraszánt – és tényleg a halálra szánt – tengerészekből álló, elkárhozott csapatot.

Apacs erőd (1948)

Sokak szerint Ford egyik kedvenc westernje, és egyben az ún. lovassági trilógia első darabja – a másik kettő a Sárga szalagot viselt (1949) és a Rio Grande (1950)  volt - a hidegháború allegóriája, és ennek van némi alapja. A film egy, az indián határvidéken fekvő helyőrség életét mutatja be, ahol egymásnak feszül a dicsőségre éhes, kardcsörtető, indiángyűlölő új parancsnok (Henry Fonda) és a polgárháborút megjárt, sokkal józanabb beosztottja (John Wayne), aki inkább tárgyalással oldaná meg a felmerülő problémákat a telepesek és a helyi apacs törzs között. A film dinamikáját elsősorban az adja – a helyőrségi élet abszolút hiteles bemutatása mellett -, hogy Ford felcserélte a „típusokat”, a mindig szimpatikus karaktereket játszó Fondára osztotta az ellenszenves parancsnok szerepét, a rendszerint agresszívabb figurákat hozó Wayne pedig a józan, megfontolt százados lett.  

Aki lelőtte Liberty Valance-t (1962)

Közmegegyezés szerint ez Ford utolsó igazán fontos filmje, több okból is. Elsősorban azért, mert kedvenc műfaját a westernt megint csak új oldalról járja körül, ki tudja, hányadszor karrierje során: ezúttal az igazság és a mítosz viszonyát vizsgálta meg. Merthogy főszereplője, a történet elején hőstette helyszínére, a poros vadnyugati kisvárosba visszatérő washingtoni szenátor (James Stewart) az, aki 25 évvel korábban végzett a közösséget terrorizáló kiskirállyal, Liberty Wallance-szal (Lee Marvin), és most egykori barátja (John Wayne) temetésén vesz részt feleségével. Aztán szép lassan megtudjuk, mi is történt annak idején valójában, és ez hogyan hatott hőseinkre. Ford ragaszkodott ahhoz, hogy a történetet fekete-fehér filmre vegyék fel, nyilván a film erkölcsi mondanivalójára koncentrálva. Elérhető: Apple Tv

A nyugodt férfi (1952)

Ismét csak Írország, ismét csak Ford és a szintén ír származású John Wayne! Ford még 1936-ban vette meg Maurice Walsh regényének jogait alig 10 dollárért, és éveken át küzdött azért, hogy azt meg is filmesíthesse, ráadásul mindezt Írországban akarta véghezvinni. Végül egy kisebb stúdió állt be mögé minimális költségvetéssel, de talán pont ettől lett igazán hiteles az Amerikából visszatérő, magának feleséget kereső Sean Thornton (John Wayne, ki más) története. Thorton végül a helybeliek által kezelhetetlen vadócnak tartott Mary Kate-et (a nagyszerű Maureen O'Hara) szemeli ki, ám ahhoz, hogy elnyerje a nő kezét, meg kell verekednie annak bátyjával. Csakhogy Thornton nem hajlandó verekedni, mivel az utolsó bunyója borzalmas véget ért... Ford elnyerte a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat, az ír tájat „megfestő ”Winton C. Hoch pedig a legjobb operatőr lett.

Az üldözők (1956)

1868 - a texasi határvidék. Ethan Edwards (John Wayne) testvéréhez érkezik látogatóba. A farmon megtudja, hogy a közelben komancsok bukkantak fel, és úgy dönt, hogy a családnál lakó félvér cheerokee indiánnal felderíti a terepet. Amíg távol vannak, a komancsok megtámadják a farmot, és kegyetlenül lemészárolnak mindenkit. Csak Ethan kisebbik unokahúgát (Natalie Wood) kímélik meg, akit magukkal hurcolnak. Ethan azonnal a gyilkosok nyomába ered, és megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem bosszulja családja kiirtását, és ki nem szabadítja az elrabolt lányt – vagy meg nem öli, ha túlságosan is indiánná vált. Ford és John Wayne ezúttal nem a könnyű utat választották, az általuk oly magasra emelt zsáner legsötétebb oldalát járják körbe, az olthatatlan gyűlöletet és kíméletlenséget, amely a határvidék sorsát alakította évtizedeken át. A helyenként nehezen nézhető, mégis kihagyhatatlan Az üldözők sokak szerint minden idők legjobb westernje, amely a legnagyobb mesterekre is hatott.