A kalózélet vidám élet. Zsákmányolás, kardélre hányás, cápaetetés, na meg persze vidám nótázás a cimborákkal. Ráadásul Jack Sparrow óta mindez divatos is – szóval tuti, hogy mindenki szívesen nézi a kalózokat, még akkor is, ha éppen stop-motion animációval elevenítik meg őket. A kérdés az, hogy az, hogy valami animáció, egyből gyerekbaráttá teszi-e.
Az Aardman stúdió sok jó filmet tett már le az asztalra, a Wallace&Gromit mellett például az Elvitte a vizet, ráadásul jellegzetes, gyurmafigurás stílusuk különleges színfolt a hasonló filmek palettáján. A technikán kívül van azonban egy másik egyedi vonása is a filmjeiknek: egyik jobban, másik kevésbé, de mindegyik groteszk egy csöppet. A groteszk pedig a féllábas-félszeműs, csontvázas-akasztottemberes kalóztémával egy olyan mixet ad ki, ami ugyan felnőtteknek nagyon szórakoztató – de gyerekeknek már nem biztos, hogy való. Konkrétan akadt olyan kissrác, aki sírva fakadt, és ki akart menni a moziból – és azt hiszem teljes joggal. A poénok egy jó részéhez felnőtt agy szükséges, látványban a gyerekek már sokkal "jobbhoz" vannak szokva, a cselekmény pedig, hát, megértem, ha nem kötötte le igazán, az tényleg elég gyenge. Ráadásul a poénok legnagyobb részét sem értheti a néző egy bizonyos kor alatt: például, bár hatos karika van csak rajta, nem hiszem, hogy egy olvasni épp csak megtanult iskolás nagyon élvezte volna a táblákkal kommunikáló vicces majmot.
Pedig egyébként az a majom, meg a párja, Polly, a dodó, fajának utolsó példánya, igazi jó gyerekmese-figurák, aranyos-vicces állatok, jól megírt jelenetekkel – ideálisak például gyerekmenük kellékeinek is. De a poénok legnagyobb része felnőtteknek szól. Hol kicsit morbid, hol kikacsintós a humor, csak hát ez utóbbiak sem mondanak semmit annak, aki nincs legalább körülbelül képben a viktoriánus kor Angliájával. Felbukkan ugyanis Jane Austen, Charles Darwin, meg persze maga Viktória királynő is – és még sokan mások. Némelyik ugyan csak 1-2 rövid snitt erejéig villan fel, úgyhogy meggyőződésem, hogy jópár utalást és poént elszalasztottam.
Szerencsére sok másikon meg jóízűen hahotáztam: ahogy az alkotóktól már megszokhattuk, humorban igen bőséges filmről van szó. És ez nem csak a vicces karaktereket jelenti, hanem például bővelkedünk a szellemesen „kifordított”, parodizált kalózos jelenetekben is, nem beszélve a minden egyes képen mazsolázható, tobzódó vizuális gegekről. Egész biztos, hogy sok minden csak második megnézésre esne le – vagy még akkor sem.
Az egyetlen probléma, hogy az a gyerek, akinek eleve rossz álmokat okoz a félelmetes-fura stílus, nem fogja másodszor megnézni – felnőtt filmnek pedig kicsit vékonyka a sztorija. Van benne egy kalózverseny, amin kétballábas kalózcsapatunk indulni akar, van egy tudósverseny, amire meg Darwin nevezne be, és úgy tűnik, mindkettőhöz a kulcs a kalózhajó "papagája", a dundi Polly, aki valójában nem más, mint az utolsó élő dodó… Ennyiből áll nagyjából a bonyodalom – egy kicsit megfűszerezve Viktória királynő kegyetlen kalózutálatával.
Gyermeteg fordulatok, felnőttes poénok, önfeledt kacagás és agykikapcsolás – aki ezt várja a filmtől, az nem fog csalódni. És ha mindez kevés, még mindig ott vannak a kalózok – azokkal pedig hogy is lehetne melléfogni.
