Patrice Leconte francia rendező érdekes alkotással lepte meg a nézőket. A film "előszavában" elhangzik, már rég óta élt benne a vágy, hogy színészek és dialódok nélkül készítsen el filmet, hogy egyszerűen csak képek segítségével meséljen. A színészek és a beszéd akár ki is hagyható egy alkotásból, azonban a történet még így sem megkerülhető.
Műfajilag nehezen meghatározható alkotást készített a rendező, elmondása szerint a film zenéjére bukkant rá elsőként, csak utána jött a téma és Kambodzsa. Perruchon fantasztikus zeneművére készült a vízió, erre a monumentális muzsikára vágták meg az Ázsiában készült felvételeket a zene ritmusára, hangulatára, annak hatásait erősítve vagy akár épp gyengítve. Dziga Vertov-i módon állt tehát a kérdéshez: a felvett anyag maga adja majd ki a történetet. Leconte azonban nem feltétlen történetekben gondolkodott, hanem tematikus ábrázolásban. Különböző tevékenységek, életszakaszok és szokások köré csoportosította mondanivalóját, melyek ugyan kapcsolódnak egymáshoz, az igazi átkötő elem közöttük a zene. Előszeretettel mutat gyerekeket filmjében, és nem csak ezért kapta filmje a "humanista vízió" jelzőt. Bemutatja esszéjében a hétköznapi életet, annak minden nehézségével és gyötrelmével. A szeméttelepen kutató és nyomorgó embereket, a silány minőségű ételt, amit esznek, a nyomortelepeket és a varrodák embertelen munkakörülményeit. Apró benyomásokat kaphatunk az országról, életstílusukról és életszemléletükről. A hagyomány találkozását a modernnel, a rohanó világ ellentétét a békés, nyugodt természettel. A városi és a vidéki élet egyaránt helyet kap a műben, e tekintetben nem is érheti semmi vád a rendezőt.
A film azonban talán túlontúl érzelmes alkotásra sikeredett, a zene ugyanis ugyanannyira csapda, mint amennyire mankó egy alkotás esetében. Bár a néző úgy érzi, a kísérő zene csak láthatatlanul van jelen a filmben - hozzá teszem ebben a műben ez az érzés messze elkerül - mégis érzéseket, emóciókat vált ki belőle, olyan hatásokat melyeket észre sem vesz. Csak az érzést, hogy épp fél, izgul, drukkol vagy szeret. Lecomte is ezt használta ki, azonban itt zenéje nem maradt láthatatlan, igaz nem is volt rendezői koncepció az észrevétlenség. Kimondottan erre támaszkodik, ami alapvetően nem is lenne baj, csak néha túlzásba viszi, a zene és az általa történő befolyásolás erősebb hangsúlyt kap, mint maga az elbeszélés, csúnya és elcsépelt szóval: mondanivaló. A rendező a könnyebb utat választotta, és az amúgy lenyűgöző, fantasztikus zenére támaszkodott csak, nem talált történetet a képekben, ami elengedhetetlen része egy filmnek, hiszen ha nincs történés, a néző elunhatja magát.
A film azonban minden hatásvadász eleme ellenére is értékes, izgalmas alkotás. Legnagyobb erénye hogy személyes és autentikus képet fest Kambodzsáról, csodálatos felvétel láthatunk a vásznon, gyönyörködhetünk az apró részletekben, amiket a rendező észrevett. Látszik, hogy szeretettel és odafigyeléssel fordult a téma és a film iránt és ezek után már a némiképp öncélú zenehasználat is mellékes. Csak élvezni kell a képeket a sötét mozi-teremben ülve és hagyni, hogy hasson. Mert ha így teszünk, a hatás garantáltan nem marad el.
