Denys Arcand, kanadai rendező és forgatókönyvíró "Az Amerikai birodalom hanyatlása" című alkotásának szereplőgárdáját vonultatja fel ismét. Az 1986-os filmben négy történelemtanár és feleségeik egy vidéki udvarházban lakomáznak, beszélgetéseik kizárólag szexuális kicsapongások körül forognak, életük kéjesen izgalmasnak tűnik, de valójában már visszataszítóan üres. Arcand "A barbárok a kapuk előtt"-ben tizenhét év elteltével keresi fel e film figuráit. Baloldali francia-kanadai intellektuelek, akiknek szokásos beszédtémáik még mindig obszcén történetek, pajzán viccek és politikai tépelődések, de gondolataikat már átjárja a nosztalgia és beárnyékolja a halál jelenléte is. Színész és szöveg centrikus filmmel van dolgunk. (Ez utóbbi azért nehéz eset a franciául nem beszélők számára, mert a magyar szinkron még ma sem képes világos háttér előtt is olvasható feliratokat gyártani.)
"Karácsony a szkennerben, húsvét a koporsóban" - mondja cinikus főhősünk a rákvizsgálat előtt, és előérzete nem csal. Rémy (Rémy Girard), a montreali történelemtanár életének utolsó heteit éli. A férfi elvált felesége hazahívja régen látott, Londonban élő fiukat, Sébastien-t. Apa és fiú között szinte azonnal kitör a háború, mely elsősorban gyökeresen különböző életszemléletükből fakad. Idővel azonban lenyugszanak a kedélyek s Sebastien mindent megtesz, hogy Rémy minél kevesebb fájdalommal és bánattal élje végig utolsó heteit. Tehetős bankár lévén pillanatok alatt különtermet szerez apjának az embertelenül zsúfolt közkórházban, s összehívja hozzá fiatalkori barátait és szeretőit, akik aztán nap, mint nap meglátogatják. A könnyed, ironikus hangnemben íródott film legfőképp az ő beszélgetéseiket követi nyomon Rémy-vel. Ugyanakkor egy férfiról is szól, egy hedonista nőcsábászról, aki szerette az életet, és megpróbál szembenézni saját halálával s saját generációja bukásával. Bizonyos értelemben ez a film egy elégia, egy gyászdal egy letűnt generáció felett. (A rendező szülei egyébként szintén rákban haltak meg az elmúlt években.)
Rémy-t újra és újra megdöbbenti, hogy fiában a fogyasztók díszpéldányát, a tipikus nyárspolgárt, az ambiciózus és puritán kapitalistát ismeri fel, akinek élete az elektronikusan vezérelt, gyakorlatias s mindenben az övének ellentéte. Rémy ezt tartja korunk barbarizmusának az ő érzéki szocialista világszemléletével szemben, melyre ők, a hajdani virággyerekek, annak idején politikailag konzervatív, szexuálisan korlátolt szüleik elleni lázadásuk révén tettek szert. Rémy meg van róla győződve, hogy barbár időket élünk.
A rendező mintha interjúiban maga is saját főhőse enyhén szólva apokaliptikus és nacionalista vízióit osztaná. A globalizáció kapcsán így nyilatkozik: "Mi most annak a végére értünk, amit nyugat-európai civilizációnak nevezünk, amely a reneszánsz korban kezdődött és Észak-Amerikában végződött. Nem vagyunk halálos veszélyben - a nukleáris háború fenyegetése már véget ért -, de lesznek még csaták, a kis háborúk folytatódnak. Visszafelé haladunk a középkorba, pogányokkal harcolunk, muzulmánokkal. Csakhogy a muzulmánok is barbároknak hisznek bennünket. A nézőpont attól függ, hogy a kerítés melyik oldalán állunk."
A film hihetetlen - és be kell valljam, számomra érthetetlen - díjözönben részesült Európában és Amerikában is. Amerikában a legjobb külföldi filmnek járó Oscart kapta, a francia filmakadémia a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv díját ítélte oda neki, Cannes-ban pedig a legjobb forgatókönyvnek és a legjobb női főszereplőnek (Marie-Josée Croze Nathalie-t, a narkós lányt alakította) járó elismerést nyerte el.
