zene: Danny Elfman
   szöveg: Danny Elfman
   vezényel: Chris Boardman, J.A.C. Redford
   kiadás éve: 1993
   kiadó: Walt Disney Records
   játékidő: 61:09

 

     Noha a karácsonyi témájú animációs mozikkal Dunát lehetne rekeszteni, azonban ezek többsége a filmzene szempontjából teljesen érdektelen alkotás. A hóemberen és Robert Zemeckis Karácsonyi énekén, illetve Polar expresszén kívül igazából alig emelhető ki jelentősebb és jó filmzenével rendelkező animációs mozi. Ezek közül a legjobb, mind a film, mind a muzsika szempontjából, a Karácsonyi lidércnyomás. A Tim Burton történetéből és Henry Selick rendezésében készült bájosan rémisztő bábfilm egy földöntúli világba kalauzolja el a nézőt. Halloween város legkiválóbb ijesztgető mestere Rosszcsont Jack, aki viszont már nagyon unja ezt a címet és az egész halloweeni rémisztgetést, így kalandvágytól hajtva ellátogat Karácsonyvárosba, ahol csupa melegséget, kedvességet, jóságot talál, a nem éppen ezen jelzőkkel illethető Jack pedig elhatározza, hogy átveszi a Mikulás szerepét. Így megbízza három ijesztgető társát, hogy rabolják el a Mikulást, azonban számításaiba egy apró hiba csúszik, mivel az öreg ajándékosztó végül Halloween város főgonoszánál, Féregzsáknál köt ki. A karácsonyi készülődés emiatt totálisan kisiklik, ám egyvalaki azért akad, akinek helyén van az esze és a szíve. Sally, a Jack után vágyódó rongybaba ugyanis megpróbálja kiszabadítani a Mikulást, s észhez téríteni szerelmét.
     Burton már a nyolcvanas években, még a Disneynél próbálkozott összehozni a mozit, ám az egeres cég akkor még nem volt vevő a rémmesére (s később is csak a Touchstone neve alatt mert előjönni a filmmel). A rendező azonban nem akarta elengedni az ötletét, a forgatókönyv kidolgozása mellett rengeteg vázlatot készített, megfaragtatta a figurákat, de a Batman második része közbeszólt. Amikor ugyanis összejött a pénz, akkor már Burton nem tudta elvállalni a rendkívül időigényes stop motion alkotás megrendezését. Így került rendezőként a képbe régi barátja, Henry Selick, aki nagy mestere ennek az animációs technikának. S hogy milyen szerep is jutott neki a műnél, arról Selick így nyilatkozott: "Ez a projekt olyan volt, mintha Tim tojta volna a tojást, melyet aztán én költöttem ki. A konkrét kivitelezésben már nem vett részt, de a hatása minden elemben benne van. Az én feladatom gyakorlatilag az volt, hogy az egész úgy nézzen ki, mint egy Tim Burton-film, amely viszont nem sokban tér el a saját filmjeimtől sem". A forgatókönyv azonban csak nehezen akart összeállni, sőt egy idő után teljesen más véleményre került Burton Michael McDowell-lel, a forgatókönyvírójával. Ez a kreatív nézeteltérés pedig oda vezetett, hogy állandó zeneszerzőjével, Danny Elfmannel kisütötték, hogy a film egy musical lesz, és ettől kezdve már ketten dolgoztak a mozi történetén. Noha a produkció hivatalos írójaként Caroline Thompson van feltüntetve, ám Selick elmondása szerint a forgatás alatt állandóan átírták a sztorit és a dialógusokat. Az alkotás kivitelezése pedig olyan jó és egyedi lett, hogy a vizuális effektekért felelős stáb Oscar-jelölésben is részesült.

     Elfmanre tehát a score komponálásán kívül lényegesen több feladat hárult, hiszen a Karácsonyi lidércnyomás egy musical lett, így dalokat is kellett írnia. A végeredmény pedig egy igazi remekmű lett, mely minden pillanatában megcsillantja alkotója zsenialitását. Elfman dalai a történet szerves részét képezik, a szövegeket pedig maga a komponista írta mindegyik esetében. Elfman zenéjén kívül hangját is adta a filmhez, hiszen a főhős énekhangját ő kölcsönözte, emellett többek között az egyik mikulásrablónak is a hangja. A komponista az Oingo Boingo rockbanda tagjaként gyakorlott énekes volt, s egy igen egyedi orgánumot tudhat magáénak. Ráadásul hangjával elképesztően sokféle módon képes játszani, amire a filmben jó sok példát hallunk is. Eredetileg nem ő lett volna Jack énekhangja, hanem a karaktert szinkronizáló Chris Sarandon, ám a demófelvételek egyértelművé tették, hogy azt a játékosságot, melyet Elfman az énekbe belevitt, nem lenne képes más így visszaadni. A demók ráadásul olyan jók lettek, hogy néhol ezek kerültek a végleges változatba is, nem pedig a stúdióban újra felvett részek.
     A dalok tekintetében a szerző a singpiel, vagyis a daljáték megoldást alkalmazta, azaz az énekléseket prózai dialógusok kapcsolják össze (erre jó példaként szolgál a "Town Meeting Song", illetve a "Poor Jack"). A dalok formájában rengeteg téma született, ezek kivétel nélkül igen maradandó, jellegzetes melódiák, melyek a score részben is felhasználásra kerültek. Noha Elfman korábbi munkáiban már megmutatta, hogy mire képes, ám a Karácsonyi lidércnyomás felülírta mindazt, amit addig róla gondolhattak. Már nemcsak a groteszk pop-rockos jelleg, a nemes gótikus sötétség és a Nino Rotá-s olaszos hangzás jellemezte a muzsikáját, hiszen egy nagyon erős, jó értelemben véve bonyolult szimfonikus zene született meg, mely duzzadt az ötletességtől. A témák, melyekből tehát számtalan akad, bámulatos könnyedséggel simulnak egymásba, jó példa erre a "To the Rescue", vagy az összes motívumot újra előhozó "End Title". A témák emellett az egyes, különböző jellemvonásokkal rendelkező karakterekhez is kapcsolódnak, s természetesen úgy, hogy közben az adott szereplő tulajdonságát tükrözik vissza. A két főszereplő, Jack és Sally témája ugyan nem a legmarkánsabb, de sokszor felbukkannak, így könnyen beivódnak a hallgató fülébe. Rosszcsont Jack önteltséget és elkeseredettséget egyaránt sugárzó dallama először a "Jack's Lament" című dalban bukkan fel, később pedig az aláfestés számos pontján feltűnik még. Sally dallamára sem kell sokat várni az albumon, mivel az ötödik, végig instrumentális tételben ("Doctor Finklestein/In the Forest") már hallhatjuk is a magányt sugárzó kis motívumot, mely leginkább fúvósokon bukkan elő a továbbiakban. A két főszereplő témáját a kiváló "Jack and Sally Montage"-ban hallhatjuk instrumentális formában összefolyni, majd Sally témája a "Sally's Song"-ban dalos formában is felcsendül, s az album végén, a "Finale/Reprise"-ben pedig főhőseink dallamai egy megkapóan szép énekes formában végül egyesülnek.

     Szerkesztett albummal van dolgunk, tehát nem teljesen a filmben felcsendülő kompozíciók és dalok kerültek fel rá. Egy rövidke, ám annál hatásosabb, három főbb témával eljátszó nyitány ("Overture") után a Patrick Stewart narrálta "Opening" következik, s a lemez végén is találunk egy, a színész mély orgánumát kihasználó tételt ("Closing"), mellyel szépen keretbe foglalták a történetet. A hangszerelésben meghatározóak a karácsonyi muzsikákra jellemző hangszerek, melyek be is hozzák a score-ba a meghittséget, ám Elfman ebben az esetben sem hazudtolta meg önmagát, így sok groteszk és sötét zenei elemet is felfedezhetünk a dalokban és az instrumentális aláfestésben is. A karácsonyi hangulat leginkább a "Christmas Eve Montage"-ban bukkan elő, a dalok között pedig a mára már kultikus "What's This?" esetében csilingelnek a száncsengők. A karácsonyi hangulatot a "Making Christmas"-ben pedig egy jó adag humorosan bizarr zenei elemmel díszítette a szerző.
     Az énekes részek és az instrumentális tételek dallamai között nagy az átjárás, néhol azonban egyes témák, melyek énekes verzióban kiválóak, hangszeresen nem működnek olyan jól - ilyen például a "Nabbed", mely sokat nem tesz hozzá az albumhoz. Három kifejezetten elfmanes, őrült dalról még meg kell emlékezni. A "Jack's Obsession" lassan építkezve jut el csendes kattogásból egy mozgalmasabb vég felé. Ennek közvetlen folytatása, a "Kidnap the Sandy Claws" a legbolondosabb dal címének abszolút győztese, hiszen Paul Reubens, Catherine O'Hara és Danny Elfman valódi rosszcsont kisgyerekként „visítják” végig a számot. Az "Oogie Boogie's Song" némileg kilóg az összhatásból, ugyanis a jazzes, vicces és igen játékos, a húszas évek világát idéző boogie-woogie dal szövegét tekintve is merészebb, s a zeneisége is egy új színt visz a muzsikába.

     Bemutatásakor a mozit nem fogadták túl jól, s igazából meg is bukott, az egeres cég ugyanis egyáltalán nem bízott a sikerben, így a marketingre sem különösebben költöttek. Azonban az évek alatt lassan megfordult a világ, és a Disney stúdió egyik legfényesebb ékköve lett, míg a kilencvenes években ünnepelt, Alan Menken nevével összefonódó rajzolt Disney-filmek értéke pedig elhalványodott. A Karácsonyi lidércnyomás Burton és Elfman barátságán is nyomot hagyott, a nézeteltérések egyre gyakoribbak lettek köztük, ez végül az Ed Wood esetében (amely komponistája így Howard Shore lett) ideiglenes szakítást is jelentett. Elfman a gótikus horrorba hajló rémmesének köszönhette az első jelentősebb filmesdíj-jelölését, egy Golden Globe-nomináció formájában. Sokáig egy rejtett gyöngyszemként volt kezelve a muzsika, majd a film egyre nagyobb népszerűségének köszönhetően ez is a figyelem középpontjába került. 2008-ban különböző énekesek és együttesek közreműködésével egy feledhető feldolgozásalbum is készült belőle, mely a 2006-ban megjelent dupla CD-s, feldolgozásdalokat már tartalmazó kiadvány ötlete nyomán született meg. A 2011-ben kiadott, Burton és Elfman együttműködésének szentelt, borsos árú díszdoboz tizenhatodik CD-jén pedig a dalok instrumentális verzióját is megtalálhatjuk már.