A legújabb Wolfgang Petersen-film arra enged következtetni, hogy a rendező teljesen elázott az akciójelenetek alatt, talán emiatt engedte át a rendezői széket az effektcsapat éppen arra kóválygó tagjainak.
A katasztrófafilmként reklámozott Poseidon egy ideig valóban látványos, és a mindent elárasztó vízben tapicskoló színészek is hősiesen küzdenek az elemekkel. Ha már meguntuk a lapos párbeszédeket, a bambán bámuló színészeket, és az izgalmasnak aligha mondható cselekményt, akkor a víz látványa az egyetlen, ami odaköthet a székhez.
A Poseidon az 1972-es A Poseidon katasztrófa című film alapötletét használja fel: luxushajó szeli a tengert, a fedélzeten pedig milliomos léhűtők és kollégáik készülnek a szilveszterre, de közbejön egy óriáshullám és elkezdődik a harc a túlélésért. A cselekmény innen nem követi a Gene Hackman főszereplésével készült eredetit, ami nem különösebben baj, mert annak a sztorija sem volt túl igényesen kidolgozott - az viszont baj, hogy itt sem jellemző az ötletzuhatag a forgatókönyvre.
A film tizenharmadik percében indul a zúzás, addig megismerjük a nem különösebben szimpatikus szereplőket és megalapozódik a hangulat: ezekért - unottan szórakozó milliomos-horda - ugyan nem lesz kár. A korrekt, tablószerű felvezetés után következne a csekély számú túlélő harca a kijutásért (a hajó időközben a feje tetejére áll), ami be is következik: Tűz, víz, tűz, víz, a kamerába bambuló szereplők és debil, oda nem illő párbeszédek. Az egyik gyöngyszem ezek közül, miközben a háttérben tombolnak az elemek:
"-A papád tényleg polgármester volt?
-Igen.
-Nahát, ez szuper."
A politikai korrektség jegyében számolatlanul hullanak az utasok, sőt, az időközben szimpatikussá tett főszereplők közül is többen exitálnak. Két veterán hollywoodi színész is erősíti a produkciót, Kurt Russel (mint ex-tűzoltó és ex-polgármester), valamint Richard Dreyfuss (mint építész), akik megpróbálnak ugyan alakítást kicsiholni egydimenziós szerepeikből, de sikertelenül. A többiekről inkább szó se essék.
Egy igazán jó katasztrófafilmen nem szoktuk számon kérni a fizikai, netán a biológiai szükségszerűségeket. Csak akkor, ha már feltűnően felrúgják ezeket a szabályokat, természetesen az izgalom és a szórakoztatás jegyében. A Poseidon főszereplői például láthatóan kopoltyút növesztettek, annyi időt töltenek nyitott szemmel és buborékokat eregetve a víz alatt. Azt pedig, hogy a filmbeli több hektoliter tengervíz hol vezeti az áramot -amikor szükséges látványos szikrákat is szór -, hol pedig nem, tudjuk be a természet furcsa játékának.
A film készítői minden energiájukat a minél látványosabb, vízalapú effektekbe fektették, azonban nem sikerült az a bravúr, hogy ez le is kösse a nézőt. Az ötletek hamar kifulladnak és helyette a halmozás diadalát látjuk: még nagyobb robbanás, még nagyobb zuhatag, még több víz alatti felvétel.
Wolfgang Petersen az 1981-es A tengeralattjáró óta úgy tűnik elvesztette atmoszférateremtő képességét: a híres, Oscar-díjra jelölt thriller klausztrofóbiától remegő jelenetei még csak nyomokban sem köszönnek vissza a szintén víz alatt játszódó Poseidon képsorain, ami legalábbis furcsa.
A Poseidon a nyári melegben ideális némi hűsölésre a benne megjelenő víztömeg látványa miatt, de se túl sok izgalmat, se az effekthegyeken túlmutató ötleteket ne várjunk tőle.
