Ilyen lenne, ha Tarr Béla újra filmezne és mondjuk, álnéven készítene horrorokat, valahol Dél-Amerikában... Ezzel persze, nem a műfaj fanatikus rajongóit kívánom elriasztani, sem pedig ideédesgetni a tomboló nyárban is az artmozik sötétjében bujkáló, legátszellemültebb kékharisnyákat, csak jelzem, hogy Az osztag nem éppen egy szokványos horror.
Dzsungeltúra
Az csak idióta filmvígjátékokban és Disney-féle mesefilmekben van úgy, hogy az őserdő egy barátságos, idilli hely, ahol tombol a zöld, virágba borulnak a fák, ágaikon csiricsáré papagájok okoskodnak, majmok majomkodnak, kancsal oroszlánok bújnak el a bokorban és Tarzan tornászik a lelógó liánokon. A dzsungel valójában rettenetes hely. Irtó sötét van, mindenhonnan neszez valami, olyan hangok visszhangzanak mindenhonnan, amiket csak rémálmaidban hallasz. Minden csöpög, cuppan, csúszik és ragad. Minden lépésed óriási erőkifejtésbe kerül, bakancsod bokáig süpped valamibe, amiről nem tudod, hogy egyszerű sár, egy elhullott vadállat oszló teteme vagy mérgező, tapadó vagy foglyul ejtő aljnövényzet. Sosem vagy biztos abban, hogy amibe belesüppedtél, ki is tudod húzni onnan a lábad... Minden egyes lélegzetvétel olyan, mintha a víz alatt szeretnél lélegezni. Fullasztóan párás meleg van, de nyakig be vagy gombolkozva, mert különben elevenen falnak fel a legkülönfélébb fajtájú és méretű csúszómászók, férgek, poloskák, piócák és moszkitók. Hiába, mert úgy is alámennek az ingednek... Egy esetben nevezhető idillinek a dzsungel, mégpedig egy horrorfilm forgatására. Nem véletlenül olyan népszerű helyszíne az efféle produkcióknak. (Evil Dead, Predator, Apokalipszis, most (pardon), Cannibal Holocaust, stb.)
[img id=497279 instance=1 align=left img]Gerillavadászat
Az osztag című film címszereplői (valószínűleg) kolumbiai kommandósok, akik gerillákat üldözve caplatnak a fentebb jellemzett dzsungelben. Fáradtak, elcsigázottak, éhesek és idegesek. A dzsungel pedig eközben produkálja az összes jellemző jegyét, süpped, csíp, szúr, csúszik, harap és mar. Ráadásul, az állandó pára köd formájában teszi még félelmetesebbé, még misztikusabbá az amúgy is élhetetlen, embertelen környezetet. A katonák végtelennek tűnő vánszorgása, melyet csak a legjelentéktelenebb, csip-csup ügyeken való durva összezördülések szakítanak meg, furcsa módon egyszerre idézi meg bennem Coppola elébb említett Apokalipszisét, Rejtő Csontbrigádját és az EDDA 2. lemezét, a bakancsosat (nem röhögni!). A valószerűtlen, gyilkos szörny képzetét keltő őserdő lidércnyomása, a kiábrándultságnak és őrületnek az a foka és az értelmetlen, értelmezhetetlen parancsok irányította katonalét mindenkori hiábavalósága (amit oly' szépen énekelt meg Pataky Attila A torony című hajdani slágerében, még mielőtt elragadták volna a szíriusziak...) jelenik meg igen szépen e filmben. A kommandósok menetelnek, csúsznak, másznak a dzsungel mocsarában, közben megismerjük az osztag összes tagját, a durva, harcedzett őrmestertől a fentről fölé helyezett, tapasztalatlan hadnagyon át az indián golyószórósig. Baktatnak, baktatnak, baktatnak a sárban, mígnem egy, a fák közül kimagasló sziklacsúcshoz érnek, melynek tetején egy harcálláspont védi a kommunikációs parabolaernyőket. A lövészárkokkal és kusza szögesdrótkerítésekkel övezett kis erőd zegzugos helyiségeiben (újabb tipikus horror-helyszín!) sehol egy élő ember, csak rengeteg vér mindenütt. Lassan, nagyon óvatosan és szinte paranoid elővigyázatossággal kutatják át az összes helyiséget, mígnem a raktárban elfalazott kis lyukból egy mocskos, félmeztelen, kommunikációra nem hajlandó vagy nem képes, vadul ordítozó nőt húznak elő...
A katonalét elviselhetetlensége
A kolumbiai illetőségű, igen fiatal Jaime Osorio Marquez részben ugyanarról beszél, mint Tarr Béla A torinói lóban, csak a saját eszközeivel, mindenféle metafizikus magasság és filozofikus mélység nélkül: a hiábavalóságról és az elmúlásról. Valamint arról az állandó rettegésről, amit (a pszichopaták kivételével) minden katona érez szolgálatban, illetve bevetésben, a nyomtalan és értelmetlen elmúlástól való félelemről. Az egész filmet ez tölti ki, az alig tucatnyi (és egyre csökkenő) létszámú osztagon elhatalmasodó zavarodottság, majd az abból kinövő őrület és páni félelem. A képek is egyre sötétebbek, ahogy haladunk előre a filmben, a terek egyre szűkebbek, a hangulat egyre fojtogatóbb. Nincs kiút, nincs könyörület sem. Nincs kétségünk, a végén legfeljebb csak egy maradhat vagy még annyi sem. Ne várjunk a filmtől szörnyeket, látványosságokat, gusztustalanságokat, vér igen, de explicit borzalom szinte alig látszódik – a rettegés és az őrület minél plasztikusabb megjelenítése a cél, amit a film igen erősen hoz is. A kérdés csak annyi, hogy erre ki kíváncsi?
Kinek ajánljuk?
- Militáns magyaroknak.
- Dzsungeltúra után lévőknek.
- A nem szokványos horrorok kedvelőinek.
Kinek nem?
- Szórakozásra áhítozóknak.
- Látványosságra vágyóknak.
- Azoknak, akik éppen dzsungeltúrára készülnek.
6/10
