Shakespeare egyik legnagyobb klasszikusát állítjátok színpadra. Hogyan esett erre a választásotok?
Régóta szerettem volna megcsinálni, és most minden adott volt hozzá. Az már az elején világos volt, hogy az alapanyag nagyon sok mindenre nyújt lehetőséget, de kell egy beton biztos alap, ahonnan elrugaszkodunk. Nagyszerű emberekkel lehet Celldömölkön dolgozni, valódi közösségi élmény, ami komoly inspirációt ad a munkához. Ugyanakkor speciális helyzet is, hiszen a többség valamilyen civil munka, vagy egyetem mellett vesz részt a színházcsinálásban. A múlt évad vége felé volt egy pillanat, amikor megálltam kicsit jobban körülnézni, és azt láttam, hogy körülöttem van egy fogorvos, egy andragógus, egy projekt menedzser, egy grafikus, egy tanár, egy takarító, néhány egyetemista, meg pár kallódó figura. A közös pedig az volt bennük, hogy mindannyian együtt akartak színházat csinálni. És akkor azt gondoltam, volna egy érvényes alapunk a mesteremberek megközelítéséhez. Aztán később erre is építettük fel az egészet.

Miben látjátok a Szentivánéji álom aktualitását?
Rettentő gazdag anyagnak gondolom, számtalan témát felvet, szinte bármerre el lehet vinni. Nálunk azt hiszem, igazán személyes és közvetlen hangon tud megszólalni a darab, tekintve, hogy mindvégig játszunk azzal a gondolattal, hogy mi magunk vagyunk azok a mesteremberek, akik előadják azt. Ezen a kettősségen túl nagyon érdekeltek az interperszonális játszmák, amiket a szereplők egymással művelnek. Ebből a szempontból különösen kegyetlen szerzőnek gondolom Shakespeare-t, aki egészen nyersen mutat rá arra, hogy mennyire szenvtelenül és könnyen tudjuk kihasználni, átejteni, megcsalni, vagy megalázni azt is, aki két perccel ezelőtt még fontos volt számunkra.

Hogyan válhat a színpadon egy ilyen klasszikus darab kortárssá?
Ez egy nehéz kérdés, nyilván számtalan módon. Érdemes észrevenni, hogy Shakespeare a maga korában mennyire közvetlen színházat csinált. Nincs rivalda, ami elválasztaná a nézőket a játszóktól, nincs sötét, ahol bujkálni lehetne, miközben kukucskálunk. A Szentivánéji ráadásul kakukktojás már a bemutatójától kezdve. Ezt nem is színházban mutatták be, hanem Southampton Hampshire-i kastélyában, annak függőfolyosóin és sövénylabirintusaiban, külső és belső terekben.  A szöveg a lehető legközvetlenebb módon szólította meg és vonta be a játékba a közönséget, akiknek a java ismerte egymást és a játszókat, hiszen a bemutató apropója Southampton anyjának esküvője volt. Ez jelen idejűvé és jól bejátszható elrugaszkodó ponttá tette a darab alaphelyzetét, ami szintén egy esküvő. Már az elejétől egyértelmű volt tehát a számunkra, hogy mi is ezt a közvetlenséget szeretnénk megteremteni, és egy olyan nyelvet kialakítani, amiben a teátrális elemek mellett nyersen és könnyedén áramlik a kommunikáció játék- és nézőtér között.

Jelenleg a Színművészeti Egyetem hallgatója vagy, fizikai színházi rendező, színész szakon. Ez mit takar pontosan, és hogyan tudtad ezt a formát összekapcsolni a Szentivánéji álommal?
Horváth Csaba osztályába járok. Aki már látott tőle előadást, annak biztosan nem kell elmagyarázni, hogy az ő személyes esztétikájában milyen komplex módon fonódik össze a mozgás, vizualitás, zeneiség és a textus. Ezzel együtt ez egy borzasztóan összetett út, amihez nagyon nagy technikai tudásra van szükség például az említett területeken. A fizikai jelző nagyon fancyn hangzik egyébként, de egy előadás esetében nem szeretem skatulyaként használni. Jelen esetben sokat mozogtunk a srácokkal, ennek sokféle lenyomata van az előadásban is, de nem gondolom, hogy különösebben nagy csoda volna 2018-ban, hogy a színész nem csak nyaktól fölfelé létezik. A darab természetéből adódóan nagyon messzire repülhetett a fantáziánk, így sokféle stilizációs lehetőséggel kísérleteztünk, amiben a mozgásnak alapvető szerepe volt.

Ez az egyik legközismertebb, és az egyik legtöbbször feldolgozott Shakespeare darab. Mitől lesz a ti előadásotok különb, mint az eddigiek, és mitől nyújt egyedi, új élményt a nézőnek?
Különbnek biztos nem gondolnám más feldolgozásoknál, hiszen ezek nem mérhető kategóriák. A már említett személyességen túl az előadásunk egyik fontos dramaturgiai döntése, hogy komolyan vettük a darab álomszerűségét. Mindvégig érdekeltek azok a határhelyzetek, melyek az álom és ébrenlét között játszódnak, illetve amikor nem eldönthető, hogy amiben vagyunk, az épp egy álom, vagy a valóság. Nagyon könnyen tematizálhatók ezáltal ki nem mondott vágyak, belső konfliktusok, az ember legösztönösebb körei, ahol önmaga előtt válik meztelenné. Persze egyáltalán nem szerettük volna negligálni a darab vígjátéki jellegét, és azt hiszem, elég kövér tempót diktál az előadás ritmusa a humor tekintetében is.

Ölbei Lívia kritikájában olvasható a következő mondat: „Ami nézőtér volt, színpaddá válik; és viszont.” Ez alapján mire számíthat a néző?
Ez lehet konkrétan és szimbolikusan is igaz. A nézők legyenek nyitottak és öltözzenek könnyen!

Ha minden igaz, ez egy zenés előadás lesz. Miért választottátok ezt a formát?
Elég sok zenét használunk, de azért nem operettről beszélünk, bár egészen a főpróbahétig benne volt a pakliban, hogy a darab vége pekingi operaként fog megszólalni, de végül erről letettünk. Sok ember volt a csapatban, akik nagyon jól értenek a zenéhez, sokféle hangszeren játszanak, ráadásul énekelnek is. Itt ki kell emelnem a Gregorich testvéreket, akik lényegében a teljes zenei anyagért feleltek, ráadásul színészként most debütálnak és nem is kis szerepekben.

Az előadást Celldömölkön már bemutattátok. Hogyan fogadta az ottani közönség, milyen visszajelzéseket kaptatok?
Úgy tűnik, szeretik. És ráadásul hozzák a barátaikat is. Az évad felénél vagyunk, de már most többször játszottuk az előadást, mint más hasonló produkciókat egy teljes évad alatt. Persze ebben biztos az is benne van, hogy ez egy nagyon vonzó cím.

Mennyiben volt tudatos, és/vagy praktikus döntés, hogy a legújabb, Nádasdy Ádám-fordítást vegyétek alapul? Miért döntöttetek így?

Kiindulópont volt. Könnyen érthető, és költői szöveg. Az utóbbi szempontból csodálatos Arany János fordítása is, de azt hiszem, az sokkal több időt vett volna igénybe, ha azt akartuk volna ugyanezzel a közvetlenséggel megszólaltatni. Nádasdy tavaly tartott nekünk egy kurzust, ami számomra nagyon fontos volt, az ő személye is egy újabb hidat jelentett számunkra Shakespeare-hez. A próbák elején még teljesen érintetlenül feküdt előttünk a húzatlan példány, aztán szinte az utolsó pillanatig dolgozott rajta a dramaturgunk, Sándor Juli, aki mindvégig iszonyú érzékenységgel vitte velünk végig a próbákat.