„In Soviet Russia horse rides you” („Szovjet-Oroszországban a ló lovagol meg”) – tartja az interneten régóta terjedő szarkasztikus mém, mely a hidegháború előtti és utáni Oroszországot egyaránt csúfolja, amiért Európa szerencsésebb feléhez képest ott minden a feje tetején áll a múlt despotikus hatalmi berendezkedéseinek öröksége miatt. Andrej Zvjagincev (A visszatérés, Elena) új filmje ugyan univerzális, sőt bibliai történetet dolgoz fel, a Leviatán mégis mélyen az orosz kultúrkörben van lehorgonyozva, kíméletlen kritikát mond az autoriter hatalmi rendszerről és a sok évszázados múltban gyökerező mentalitásról.
A Leviatánt egy valós − ironikus módon amerikai − eset ihlette: Marvin John Heemeyer colorádói hegesztőt erőszakkal próbálta egy cementüzem új tulajdonosa elűzni a cég területén levő műhelyéből. Heemeyer azonban ellenállt, s amikor a tulaj falat húzatott a férfi munkahelye köré, bulldózerrel indult egyedül a világ ellen. Zvjagincev ezt a történetet igazította hazája társadalmi-hatalmi sajátosságaihoz.
A Leviatán főszereplője, Kolja autószerelőként dolgozik, békében próbál élni tengerparti házában Liljával, új feleségével és mostohaanyja ellen lázadó kamasz fiával, Romannal. Életüket megzavarja a helyi polgármester, Vagyim: előbb üzleti ajánlattal, Kolja többszöri visszautasítása után pedig egyre erőszakosabb legális és illegális módszerekkel tesz kísérletet a férfi birtokának megszerzésére. Kolja egyetlen reménye moszkvai ügyvéd barátja, Dimitrij, aki viszont a főhős szerencsétlenségére Liljával folytat titkos szerelmi viszonyt.
Zvajgincev műve hasonlóan szuggesztív és meditatív, mint az alkotó korábbi munkái. Lírai képei és átlényegítő, melankolikus dallamai azonnal berántják a nézőt a film világába. A jellegzetes tajgai táj a kopár sziklákkal, a vízből fel-felbukkanó hajóroncsokkal, a szürke, haragos tenger partján egy hatalmas bálnacsontvázzal beleég a befogadó agyába. A természettől körülölelt észak-oroszországi kisváros miliője nem pusztán a hatást szolgálja, hanem az egész történet szimbóluma. Haldokló vidék ez, mégis örökre rátelepszik az egyén életére, aki összeroppan a teher alatt. A külön a film kedvéért felépített bálnacsontvázzal együtt a táj és a cselekmény Jób történetét juttatja eszünkbe: a reménytelen és hasztalan küzdelmet a legyőzhetetlen Leviatán-szörnnyel, a vidékkel, illetve az itt regnáló hatalmassággal.
Zvjagincev már-már poszt-apokaliptikus atmoszférában bontja ki lassan, mértéktartón a tragikus történetet, mely minden ízében eredeti. A rendező igyekezett eltérni az ismerős szituációk (tárgyalás, házasságtörés, hős és ellenlábasának konfrontációja stb.) ábrázolási konvencióitól. Kolja perénél például nem a hollywoodi, drámainak szánt heves, párbeszédes, de bágyasztóan unalmas sémát követi, hanem kihagyásos szerkesztéssel csak az ítélet monoton felolvasását és a főszereplők közelképeit ütközteti. De hasonlóan eredeti jelenet az, melyben a korrupt és álszent polgármester részegen a neki ítélt birtokra megy, hogy inzultálja Kolját, de az ügyvéd megalázó módon elküldi.
Vagyim, a polgármester miatt kap a Leviatán lírai története társadalmi felhangot. Vagyim tipikus korrupt politikus (talán már túlságosan is sztereotip figura), aki egy helyi ortodox paphoz jár fényűző ebédekre, hogy megfélemlítésen és agresszión alapuló hatalmát a vallás révén legitimálja. Irodájában – mint a szovjet érában Sztálin vagy Lenin képe – 2014-ben is kint függ a falon Vlagyimir Putyin arcmása. Finoman, képi szinten az elrajzolt, groteszk városatya és az orosz politikus közt von párhuzamot Zvjagincev, arra utalva, hogy kicsiben és nagyban egyaránt két lábbal tiporják a jogállamiságot és a demokráciát. Sztálin halott, de vannak helyette kis Sztálinok.
A Leviatán a szó szoros értelmében vett film: képekkel (kevés dialógussal) mesél el egy társadalmilag releváns, mégis archetipikus, és sajnos a kortárs nyugati demokráciákra is jellemző történetet. Melankolikus hangulata ellenére nem nélkülözi a szarkasztikus, orosz (közel)múlttal kapcsolatos humort sem (az egyik jelenetben Kolja és barátai a vodkásüvegek elfogyása után Brezsnyev, Lenin és egyéb orosz vezérek képeire lövöldöznek), így nemcsak elgondolkodtat, magával ragad, de helyenként nevetésre is ösztönöz. Nem könnyen fogyasztható, mégis mindenkinek kötelező, aki szeretne végre képileg is emlékezetesen formált filmet látni, amely kiválik a szürke, unalmas közönség- és művészfilmek tengeréből.
Pontszám: 9/10
