Magyarország A nagy füzetet jelölte az Oscarra. Az első film, ami a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült el. A rendező, Szász János Karlovy Varyban megnyerte vele a Kristály Glóbuszt. A külföldi kritikusok elismerően nyilatkoznak róla. A magyar sajtó megosztottabb. Sok remek dolog van benne, a legfontosabb kérdéses: sikerült-e életet lehelni a történetbe?
A sok nagyszerű dolog közül az első a filmet ihlető regény. Agota Kristof Trilógiája – melynek első fejezete A nagy füzet – igazi remekmű. Egy ikerpár története, akiket édesanyjuk vidéken élő nagymamájuknál rejt el annak reményében, hogy ott talán túlélhetik a háborút. Apjuktól azt a feladatot kapják, hogy bármi történik velük, írják bele egy füzetbe. A regény kizárólag ennek a "házi feladatnak" a dokumentációja. Kristof leleménye, hogy az egész történetet többes szám első személyben "mi"-ként meséli el, hiszen az elválaszthatatlan ikrek mindent együtt élnek át. A szándékosan naiv, rövid, szikár sorok a mindennapi eseményekre koncentrálnak az érzelmek leírása helyett. Ennek hatására kizárólag a sorok közé rejtve tárul fel a két kisgyerek belső világa. Kényszerből megtanulnak hazudni, lopni, zsarolni és ölni, hogy túléljenek. Ezáltal éljük át a háború borzalmát.
Ezzel szemben Szász meglehetősen lusta adaptációs megoldást választ: felolvastatja a regény sorait a szereplőkkel. Az ikrek folyamatosan szóban narrálják, amit a füzet lapjaira írnak. Míg a regényben a gyerekek megbízhatatlan narrátorok – sőt néha pont az a legbeszédesebb, amit nem írnak le – itt pont ez a jelentésréteg vész el. Szász képileg illusztrálja A nagy füzetet.
A történet kissé zavaros is lehet azoknak, akik nem olvasták a regényt. Az ikreknek nincs könnyű életük a "Boszorkának" keresztelt nagymamánál. Jól jellemzi a viszonyukat, hogy "Szukafattyaknak" hívja őket, és csak akkor ad nekik enni, ha keményen megdolgoztak érte. A túlélés érdekében az gyerekek különböző gyakorlatokkal próbálják megedzeni magukat, hogy legyőzzék a fájdalmat, éhséget, hideget: szíjjal verik egymást, vagy épp napokig nem esznek. Szász annyira ragaszkodik az eredetihez, hogy a gyakorlatokat szinte fejezetenként adaptálja, ettől azonban a film epizódszerű lesz. Talán egyszerre próbálta meg visszaadni a regény szenvtelen stílusát és közben megmutatni, hogy érzelmileg min mennek keresztül a gyerekek, azonban a folytonos, monoton narráció inkább elidegenítő hatást kelt. Annak ellenére, hogy az ikrekkel történt tragédiák egész sorát nézzük végig, mégsem tudunk velük együtt érezni.
Kristof regényében soha nincs megnevezve a háború. Sem az, hogy a katonák milyen nyelvet beszélnek. A regény egy univerzálisan értelmezhető parabola arról, hogy a háború és a túlélés kényszere micsoda szörnyeteggé tudja változtatni az embert. Ezzel szemben Szásznál minden sokkal konkrétabb jelentést kap: egyértelműen a második világháborúban vagyunk, náci tisztekkel és zsidó táborokkal.
Ha képes illusztráció, annak viszont gyönyörű. A film minden egyes kockáján érezni, hogy profik dolgoztak rajta. Christian Berger – aki Haneke operatőre volt a Fehér szalag és a Rejtély filmekben – tökéletes atmoszférát teremtett. A borzongató hideg, a ragadó mocsok, a nyomasztó szegénységben élő emberek keserűsége azonban annyira gyönyörűen fényképezett, tökéletesen berendezett és kiszámított képeken tárul elénk, hogy ettől rendkívül sterilnek hat. Szászt mintha sokkal jobban érdekelte volna a képek szépsége, mint az, hogy a valódi drámát mutassa meg. A füzet lapjai gyakran animációvá elevenednek, melyek vizuális erejükkel sokkal inkább szemet gyönyörködtetőek, mint sokkolóak. Technikailag lenyűgöző, nézői azonosulás szempontjából átélhetetlen.
Szász kamerája sajnos egyszer sem hatol közel szereplőihez. Végig objektív és hideg szemlélő marad, annak ellenére, hogy az egész történetet az ikrek szemszögéből kellene átélnünk. Pedig a színészválasztással is biztosra ment. Itt volt rengeteg profi színész, a magyarok mellett nemzetközi sztárokkal. Mindenki jó, a nézőt mégis inkább kirángatja a történetből, amikor folyamatosan rábólint az egymás után feltűnő ismert arcokra. A világhírű Ulrich Thomsen például az eredetivel ellentétben rendkívül jelentéktelen szerepet kap. Szász ugyanis a regényben megjelenő durva szexualitásból is jócskán visszavett, és csak halvány utalásokat helyezett el a filmben.
A legnagyobb alakítást kétségkívül Molnár Piroska nyújtja. Neki elhisszük, hogy kegyetlen boszorkából szerető nagymamává válik a történet végére. Szintén emlékezetes az ikrek apját játszó Ulrich Matthes meggyötört, kínzott tekintete. Szász az ikreket alakító Gyémánt testvérekkel (László és András) is érdekes arcokra bukkant. Van bennük valami titokzatosság. Szász elmondása szerint egy nagy szegénységben élő családból származnak, így saját tapasztalataik alapján is tisztában voltak a filmen ábrázolt nyomorral. Már a történet elején éppolyan kiábrándultan merednek a kamerába, mint a végén. Ami pedig talán csak a magyar közönség számára irritáló: Tóth Orsit – mint már annyi magyar filmben – Szász is kizárólag kihasznált testként képes ábrázolni.
A Kertész – Koltai Sorstalanságával való összehasonlítás elkerülhetetlen. Erről valószínűleg még sokan fognak írni. A sorok között feltáruló történetek megfilmesítése hatalmas, de inspiráló feladat a rendezőknek.
Értékelés: 7/10
