Vivian Maier nem volt százas, de olyan szeme volt, mint keveseknek előtte. Lehetett volna belőle egy Annie Leibovitz vagy egy Diane Arbus, mégsem volt más csak egy dada. Egy csodálatos véletlennek és John Maloof történész álhatatos munkájának köszönhetően egy több mint százezer (!) darabból álló életmű bontakozik ki szemünk előtt egy krimit megszégyenítő feszültségű dokumentumfilmet, a Vivian Maier nyomábant nézve.
John Maloof chicagói képeket keresett készülő könyvéhez, amikor megtalálta Maier negatívjainak első darabjait. Egy darabig nem foglalkozott vele, de aztán mikor tüzetesebben megnézte a képeket, rájött, igazi kincsre bukkant. Módszeresen kezdte begyűjteni az alkotó fotóit, és kezdett nyomozásba, hogy megtudja, ki is volt, aki ezeket a mesés képeket készítette. Nem is érhette volna nagyobb meglepetés, mikor kiderült, Maier nem, hogy ismert művész nem volt, de még csak meg se mutatta képeit soha senkinek életében. Dadaként dolgozott, aki csak álmodott róla, hogy egyszer a negatívokat előhívatja, és a világ elé tárja Chicagó utcáinak különös világát.
John Maloof kezdetben blogján tette közzé Maier képeit, majd egy galéria segítségével szép lassan elkezdte bemutatni a nő munkáját a világnak is. Bár a fotós szakma nagy része ma még nem ismeri el Maier jelentőségét, a közönséget ezt csöppen sem érdekli, képeit tömegek nézik és szeretik. Ami engem illet is, én is osztom a tömeg véleményét. Maier képei egyszerűen katartikusak: Vivian az emberek elevenébe látott, és olyan pillanatok tömkelegét kapta el, melyeknél jobbat mesterségesen beállítani se lehetett volna. Tökéletes arányérzékkel komponálta fotóit, melyek olyan erővel húznak be saját világukba, mint kevés fénykép, amit valaha láttam.
Persze ettől még a film lehetne egy gagyi doku, amin hosszan ásítozunk. A Vivian Maier nyomában azonban méltó emléket állít hősének, és egy egészen izgalmas nyomozásra invitálja nézőjét. A film párhuzamosan mutatja be John Maloof kutatását és Maier életének alakulását, a szemünk előtt kibomló titkokat a dada hol szívmelengető, hol vicces, hol irónikus, hol pedig megdöbbentő képei illuszrálják. A film majdnem végig képes fenntartani a feszültséget, pont ott törik meg a lendülete, ahol Maloof – aki rendezőként, forgatókönyvíróként és operatőrként is jegyzi a filmet – visszavesz saját koncepciójából, és fényképek helyett a nézők fantáziáját mozgósítja erősebben. Szerencsére a film végére visszatér az eredeti elgondolásához, és ezzel visszaadja lelkesedésünket is. Maloof tehetséges történész, aki filmesként is megállja a helyét, szellemes eszközökkel mutatja be Maier gyűjtőszenvedélyét, és némi amerikás szenzációhajhászástól és a már említett lendületvesztéstől eltekintve egy nagyon izgalmas és érdekfeszítő filmet tudott letenni az asztalra.
