Mozgókép helyett állófilm

Kardos Sándor (operatőrként: Őszi almanach, Egészséges erotika, Eldorádó, A Hídember, Vespa, A vágyakozás napjai stb.) túllép az elbeszélés mindenhatóságán – amit már 1994-ben a végsőkig feszített Tarr Béla a Krasznahorkai Lászlóval közös, hétórás filmjében, a Sátántangóban –, mi több: túlhaladja a képet is. Érzékletesebben fogalmazva: a mozgóképek sorozatát állófilmmé transzponálja. Nem úgy, hogy festményeket vagy állóképeket (fotókra örökített pillanatokat, gesztusokat) sorjáztat egymásra, hanem nála a filmkép oldódik fel, és válik mássá. Nála a filmkocka miközben önnön korlátait szemlélteti – egy kép mindig kiválasztott, szerkesztett, ilyen értelemben művészetileg nem hiteles, mert valóságszeletével a fantáziát korlátozza –, önmagán túlra mutat. Próbálja érinteni a részletesség ama tökéletességét, ami a Sátántangóban az elbeszélést illetően megvalósult. Minderről az operatőr-rendező azt mondta: "Mióta filmmel foglalkozom, mindig zavart a filmkép túlzott konkrétsága. Ez ugyanis izzítja a fantáziát, de nem hagyja szárnyalni. A célfotó kamerában jelentkező kép a valóságban sosem létezett. Így, ellentétben a hagyományos képrögzítési eljárással, nem a valóság illúzióját akarja kelteni. Olyan eszközzel próbálunk egy történetet elmesélni, amely minden valóságos élménytől különválik.".

A "résfilm-technika"

A Kardos által kifejlesztett filmtechnikával a közönség már a 2005-ös hazai filmszemlén a Kísérleti és kisjátékfilmes kategória fődíját elnyert Résfilm című alkotásában találkozhatott. Módszerének lényege, hogy a jeleneteket (amúgy a célfotók készítésére szolgáló) célfotó-kamerával rögzíti, aminek során a kamera objektívja és a filmsík közt, milliméternyi keskeny kis résen át a kamera által érzékelt képmező rögzül. Ez a fajta szerkezet kizárólag a mozgás megörökítésére alkalmas, azoknak hiányában sávokat mutat (A sírásó, mondhatni, hemzseg is a csíkoktól), fogalmazhatnánk úgyis, hogy a rendező a célfotó-kamerát arra alkalmazza, hogy a reális viszonyok közepette nem tapasztalható képvilágot megörökítse. A celluloidanyagra a kamerával szinte megszámlálhatatlan mennyiségben tud vonalakat rögzíteni, s a felvevő előtt szereplő valóságszelet (az emberek, a tárgyak; bármi) akképpen formál torzképet, vagy csak vonalakat, hogy az a szelet éppenséggel mozog, vagy áll. Ennek eredménye A sírásóban, hogy nyolcvan percen keresztül selejtesnek ható képeken – ahol, ugyebár, ijesztő és vicces, elmázolt gnómlények és csíkokká sűrűsödő színek váltakoznak, egyik irányból a másikba és fordítva –, szöveges narrációval (Törőcsik Mari) és zenével (Peter Ogi) kel sajátos életre egy tragédiába torkolló "történet".

Novellaalap

Mert alapjában itt nincs történet, legalábbis úgy, ahogyan a moziban – a tévé, vagy a számítógép monitora előtt – megszoktuk. Pedig experimentációjához Kardos ezúttal is irodalmi alapanyagot választott, Rainer Maria Rilke (1875-1926) kisnovelláját (A sírásó) – akárcsak a Résfilm esetében tette volt, amikor az inspirációt Akutagawa Ryunosuke (1892-1927) A zsebkendő című írásából merítette. A sírásónak, mint filmnek a "sztoriját" nem lehet elmondani, a rilkei novelláét igen. Mivel az előző sírásó elhunyt, kapóra jön, hogy egy (rejtélyes) idegen férfi (Anga-Kakszi István) érkezik San Rocco városába, rögvest dologhoz foghat. Illetve foghatna, merthogy munkája kevés akad, mert kevés a halott. Ezért ráérő idejében virágoskertté varázsolja a temetőt, és összebarátkozik az egyik helyi elöljáró tizenhat éves lányával, Gitával (Papp Alina). Azonban támad a pestis, és az itteniek azzal vádolják az idegent, hogy virágos dombjával, a jelenlétével ő hozta a vészt a nyakukra. Dühöngve ellene indulnak, ám a lincselés során az egyik kő véletlenül az ártatlan Gitát találja fejen, aki meghal a férfi karjaiban – akárcsak a történeten belüli történetben a sírásó felesége –, és miután az idegen ásólapátjával agyonüti a sírkertbe a hullákat hegyekbe hordó Pippót, elmegy a városból. A sírásó nem más, mint egy messziről jött idegen, akinek a nyomában halál jár és pusztulás.

A forgatókönyvíró – Kardos – fejezetcímekkel (A megüresedett állás, A találkozás, Séta a temető felé) tagolja a filmet. A tagolás mankó, egy majd’ másfélórás résfilm (mint "műfaj") esetében ez szükséges is, hiszen a folytonos torzulás és az egyenletes tempó képes kioltani az ember figyelmét. Mondhatjuk, a film "története" nem utolsó sorban arról szól, mi módon lehetséges ilyen filmtempó mellett ébren tartani a néző érdeklődését.

Kardos kísérleteihez jól választott irodalmi alapanyagot, mind Akutagawa, mind Rilke novellája statikus történet, azazhogy állóképekből állnak. Kezdő- és végpontjaik hasonlatosak (érkezés és távozás), azonban telve vannak belső feszültséggel, bujtatott mozgalmassággal, felfokozott érzelmekkel, tragikummal.

A hogyan hangsúlya

Világviszonylatban egyedülálló technikájával Kardos nem pusztán arra törekszik, hogy a lehető legadekvátabb módon adaptálja Rilke A sírásó című művének életről és halálról, idegenségről és ismerősségről, erkölcsről szóló töredezett balladáját, hanem hogy a választott témájával magára a technikára reflektáljon. A nézőpontváltások, a látszat és a lényeg megkülönbözetése, a szépség és a rútság, a halál és az élet egymásba fonódása narratív és vizuális szinten is megjelennek.

Az ízig-vérig kísérleti filmnyelve leglátványosabban az emberi alakokkal bánik el: a történésekkel párhuzamosan fraktálszerűen ismétlődő motívumokká alakulnak a testek – pontosabban: az arcok, mint amikor a filmben statisztáló Bereményi Géza vagy Báron György feje a szemünk előtt különös transzformációkon megy át, mintha sokszoros sziámi ikrekként összenőttek volna saját magukkal –, mindennek az anyagi és egyben múlandó, az idő által meghatározott oldala kerül megmutatásra. A film lelassult, ámde folyamatos mozgása lényegében épp e formák, váltások és torzulások átgondolásához, megértéséhez szükséges időt teremti meg, Kardos kísérlete jegyében, hogy a valós tér, a tárgyak és az emberek konkrétságát absztrakcióvá alakítsa filmképei segítségével.

Az utóbbi idők képalkotásait figyelve, amikor is túlszaporodtak az ikonok és a jelek, a képátalakító programok dominálnak, produktumaik éjjel-nappal zúdulnak ránk, és az emberi észlelés a felgyorsult számítógépek sebességéhez alkalmazkodik, A sírásó a percepciót (és a feldolgozást, az értelmezést) szándékoltan lelassítja és összekuszálja. Ez a lefékezetett észlelés, illetve általa a képek értelmezésére tett állandó nézői erőfeszítés (a szemlélő nem tud feloldódni a képek élvezetében) az egyik fontos kulcsa ennek a filmnyelvnek.

Arccal az arcnak

A résfilmek fontos filmnyelv-tani alapegysége az emberi arc. Nem annyira érzelmi kifejezőként, hanem sokkal inkább, mint – ábrázolási – felület. Ennek a felületnek a részei, a fül, az orr, a szem, a száj. Kardos filmjeiben az arcok ritkán fejeznek ki érzelmet: azokat alkalmasint az arcon elvégzett képi műveletek tükrözik. Kardos szétfolyatja az arcot, megszünteti egyediségét azzal, hogy megsokszorozza, kiemeli belőle – mondjuk – a szájat, vagy belesüllyeszti a szemet, a hajból hajfolyamot csinál, vagyis teljességgel megszünteti az ismert arányokat. Szétszed és összerak. A film ritmusát így a szépség és annak felszámolása, az arányosság és az aránytalanság párharca szabja meg. S bár a szecesszió és a barokk (manierizmus) és a szürrealizmus könnyen eszünkbe juthat ezekről a képekről, a magyar Buharovok (Igor és Ivan) hasonlóképpen kísérleti jellegű, szürreálisálom-láncolatú alkotásai (A Program, Lassú tükör) egészen mások. Azokban bármilyen furcsa képekkel és történetekkel találkozunk, azok mégis csak filmszerűek (bár fogyasztásuk nem egyszerű). A sírásó nem az. Hanem egy újszerű – és bizonyos értelemben nézőgyilkos – kísérleti próbálkozás. Kardos játszik a térrel, az idővel és a képpel. Feszegeti a tűrőképességünket, próbálgatja a technika, a dimenziók, a síkok és az értelem határait. Nem szükséges ahhoz jósképesség, hogy belássuk, bátor alkotása – minden értéke dacára – üresen hagyja mozi-termeket (vagy a tévében sugározva kikapcsolásra ingerel).

Kinek ajánljuk?
- Akik vágynak az újdonságokra.
- Akik úgy gondolják, minden megkaptak már, amit egy film nyújtani tud.
- (Film-) esztétikaszakosoknak.

Kinek nem?
- Akik filmet nézni járnak moziba (ülnek le a tévé elé), nem kísérletezgetni.

Hagyományos filmként: 0/10
Filmkísérletként: 10/10