Olyan nagyon könnyű lehetne minden. Napos oldal színházzal, fényekkel, csillogással. Ami van, az játék, illúzió. Ráadásul az ember bír még az istenadtával is. És persze megrészegül. Hogy talán akkor mindent lehet. Tócsákba csobbanni, szeretni, saját törvényeket alkotni. Hisz mindez csak olyan, mintha. Aztán csodálkozik, hogy a sár rászárad a testére. Mint holmi géz, magába szívja, beissza azt. Marad az ecetes olló. Vagy az sem. Inkább gyermeki rácsodálkozás. Csak tátva maradt szájak, gurgulázó tér és idő.

Színházi fésülködőasztal, hanyagul levetett palást a széken és feszület. Nincs mit tenni, a koordináták adottak. A massza tovább nyúlik, gyertyafény után színpadi előadás morzsáiból csipegethetünk. A nézőnek megadatik bennfentesnek lenni, a megfordított színpad által a púder- és izzadságszagú kulisszák mögötti léget szívja be. A király tapsol, Moliere játszik, a statisztériát pedig orgonaszónak hívják. Ezeket a rostokat hántja le Vidnyánszky Attila este tízre. Majd' beleszédülünk. Karneváli förgeteg, legyezők, fodros ruhák és csupa-csupa szín.

Aztán baljós árny vetül a pepitára, a regiszter egyre kéri a fiatal színésznőt, ne menjen hozzá a Mesterhez. Persze Botos Éva kamaszos daccal, csak azért is elven működik. Öntörvényűség kettő, Moliere után terhesen. Vajúdni aztán kevéssé tud, más kor, rossz kor ez. Ki kell égni, porig. De ez még kicsit messze van. Vibrálás éleződik, ahogy bejön Madeleine. A kormosság tovább mélyül, hogyan legyünk színésznőkből apácák... Emberek vagyunk, feszegessünk határokat, velejéig szívjuk ki az életet. Naná. Harag egy szál se, ízes közhelyeket durrogtathatunk: "Azért maradjunk barátok...". Na, ne... Moliere mondja ezt, de be kell látnunk, tényleg nincs más. Megperzselődött, deresedő halántékú férfi-pánikban merítkezik nap, mint nap. Semmi csoda nincs abban, hogy a hamvas-vemhes titánság kell neki. Akit el lehet és kell varázsolni. Akiből színésznőt lehet csinálni. És aki elhiszi mindezt.

A mákonyos feloldást bolondos márkikkal és "zongorabolondokkal" kapjuk. "Imádkozz" márki buja lendülettel ragad magával minket, Bubik István személyében. De persze nem kell nagyon komolyan venni. Ő is csak mókázik, steppel, sürög-forog... kavalkád-érzés kitartva. Trill Zsolt Júdása két felvonás alatt vérbő lesz és erős. Ami van: szánalom, megvetés, undor, aztán elfogadás. Üde tisztasággal, hisz mintha-játék ez is. Ő belülről mételyezi meg az illúziót, mondhatni, zongorából. A zenéje pontos, de időben el van csúszva. Magához képest térben is. Lebeg pajkos koboldként, szerencsecsillaggal a feje fölött. Halleluja...

Nyitókép glóriát fon Napkirályunk köré. Kártyákkal a kezében trükköket csikar ki élőből, élettelenből, az ötévesek mohó habzsolásával. Pókerparti pókeraccal, pókerkirályságban. Szemfényvesztés. Éles váltással cupákos ujjakkal csirkét tördel. Moliere szellemét egy vándorprédikátor hozza be a vállán. Aztán jól a földhöz vágja. Mert egy Antikrisztussal mi mást lehet tenni? A tézis nem túl megnyerő, az atya piros lapot kap, jelzem, meccsen vagyunk, új ige lefújva. Jóságos urunkhoz csatlakozik hű alattvalója. Talpnyalás vicaverza. Újfennt éljenek a közhelyek, a csirke milyensége után egyenesen szobára megyünk, Moliere ágyvető szerepben pompázik. Édes. Napos oldal főleg: bólint a Tartuffe-re.

Eközben neo-Mamácska papást-mamást játszik. Júdás-stáció grádicsaira lépünk. Hű szolgánk pusztán ura jókedvéért tudatlan majmot mímel. Addig jó, amíg az ember nem tud. Utána a vízözön. Konkrétan is, Moliere etyepetyéző teremtményeire nyit. Két Pygmalion összezárva, legyenek bármilyen márványból, megolvadnak. És szétfolynak egymás testében. De ez is csak színház. Hisz tudjuk, sosem keltek életre a kőtömbök. Higgyük azt? De egy kicsit csináljunk úgy, mintha fájna. Pusztán a hatás miatt.

Egyházi fondorlat kiteljesedik a második felvonás elején. Isteni orgia harangokkal, tömjénnel, csuhásokkal, női kacajjal. Így tűnik el az egyház oltári szentsége. Inkvizíció csillagos Trill Zsolt ellen, és az sem jelent semmit, ha az embert "Imádkozz!"-nak hívják. Mindezt a színház ellen, a játék ellen. Vagy inkább miatt. Na, ne már, hogy hókamóka legyen az egész világ...

Őrült vágy fogalmazódik meg a nőben. Madeleine olajzöld köpenyben döngeti az Isten kapuit. Túlcsorduló szeretete Moliere iránt végzetébe sodorja a férfit. Sosem szabad jobban szeretni. Nyomasztó, fojtogató, és maga az ember is belerokkan. De kell ez a konyakmeggy ízű keserédes valóság, legalább van valami, legalább el lehet égni. Hogy ki lehet-e bírni? Hogyne. Így lesz az ember félelmetesen boldog. Mert nincs más. Csak neurózis, ebben ringunk, mint a Takács Katalin által hintáztatott gyertyatartók. Tömjénillatban forgácsolódni szét. Közben őrjöngve sikoltozni, hogy valahol mélyen ez jó. Valahol. Kacagósan.

Isteni orgia kettő: Dionnüszoszhoz vissza újra, kecskeének és csikóstánc. Az alibi-istenek egyre mennek, mámorba zsibbadunk.

Új szín megint az udvarban. Zongorabolond kontra Igazságos Varga, függönnyel jelzett színházteremben. Ez sincs tehát, ha úgy akarjuk. Spicli-lét kiteljesedik, aki rossz színész, a titkosrendőrségben még nagy karriert futhat be. Ja, hogy a kedves Művész Úrnak illúziói vannak? Hiba. De különben is, teljesen mindegy.

Szívroham ide és oda, mit csináltál, te bolond? Moliere már szinte totykos vénember. Hé, miért? A hiba a mátrixban van, nem bennem. Sebaj, legalább lehet almát ropogtatni. Hogy a Gonosz Boszorka kertjében nőtt? Valamiben mégis csak meg kell halni?

Bouton, a szolga balról besomfordál, isten testét nyammogja. Héj nélkül. Puha, omlós lágyság olvad szét a szájában, a szánkban, a színpadon. Nem lehet nem figyelni Dengyel Ivánra. Záróképhez azért lassan-lassan közelítünk, Eperjes Károly Moliere-je betol egy makettet. Lesmirglizett kereteket kezdünk a deszkákra tenni. Atyai jószívvel bocsátunk meg a Júdásnak. Aztán finoman átcsúsztatjuk a szituációt valami lebegésbe, Orgon és Tartuffe jelenetét lógatjuk be. Persze csak diszkréten.

Mindenkit a saját síkján lehet legyőzni. Hát, Moliere-t is sikerül. Víz alá nyomják, ahol nincs púder- és izzadságszag. Csak némán tátogó halak. Eperjes Károly a ripacs színész és az üde kölyök közé helyezi a híres drámaírót. Megcsalták, hisz szeretett, csalt, így nem szerethet. Fekete-fehér a Napkirály új ruhája. Mindegy, hívd Madeleine-t. Boutonból kiszakad a görcs: "Mester, ez tíz éve történt!". Egyszóval, lehet gratulálni. Tőrforgatás, illúzóvesztés, gyöngyöző őrület a valóságban.

Utolsó színrelépés, süt az aggodalom szolgából, barátból, játszótársból. A nő azért marad, mint megtartó erő. Újra a "mindent ki lehet bírni" story. Maszkokkal az arcunkon, hogy ne lássák a torz fájdalmat.

Álarcos Velence-hangulat keretként zár. Káoszba karcolt hieroglifák, miközben Lajos mézesen csipeget cukorkát, netán cukros mogyorót, mandulát az érsekkel karöltve. Jó művészünknek csak az alma jutott. Ádám és Éva, Hófehérke... Moliere tanulhatott volna belőlük. Most hazudtam. Hol lennének akkor most az Elmirák, Harpagonok? Héja nász ez. De csak így lehet. Hogy kvittek legyünk az élettel, sorssal. Vidnyánszky mégsem akar tablót. Moliere "szamóca" lelkét felfüggeszti, az pedig egyre kapálózik. Mi pedig onnan lentről, szemből sírva kacagunk. Hé, mi van? Fekete kereszt és álszentek összeesküvése. Tükörbe kacsintás.