Sofia Coppola legújabb filmje olyan megtörtént eseményeket dolgoz fel, amelyek pár éve hetekig izgalomban tartották Amerika bulvárhírekre éhező népét. A Hollywood Hills árnyékában unatkozó dél-kaliforniai tinédzserek, megrészegülve a sztárvilág karnyújtásnyi közelségétől, közel egy éven keresztül fosztogatták a környékbeli hírességek üresen álló luxusvilláit. Azt, hogy mi volt a motivációja az anyagi biztonságban élő, jó családi háttérrel rendelkező fiataloknak, a kézenfekvő magyarázatokon túl (a kokaintól és egyéb sztárallűröktől egyre költségesebb bulik finanszírozása) nyitott kérdésként kezeli a film.
Az elsőre talán sekélyesnek és üresnek tetsző friss feldolgozás erényeinek felismeréséhez érdemes megvizsgálni a két évvel korábban, ugyanezzel a címmel készült tévéfilmváltozatot. Az utóbbiban ugyanis a készítők kihasználták a Bling Ring-sztoriban rejlő dráma- és krimipotenciált, kiszolgálva ezzel az amerikai közönség igényeit. Szerelem, féltékenység, nyomozás, feszültség színesíti a kamaszok önző játékait, pont a hollywoodi filmeken nevelkedett nézők elvárásának megfelelően. Ehhez képest, ha összehasonlítjuk az annak idején a Vanity Fairben megjelent történetet a Coppola-féle filmváltozattal, kiderül, hogy a későbbi adaptáció minden efféle dramatizálástól tartózkodik. A rendező dokumentarista hűséggel ragaszkodott nem csak az események kronologikus sorrendjéhez, de az ügy egész tényanyagához, beleértve az interjúk és nyilatkozatok szöveghű megtartását is. A helyszíni riportoknak és rendőri kihallgatásoknak épp azok a mondatai csengnek a leghamisabban, amelyek valóban szóról szóra elhagyták a fiatalok száját.
Coppola eddigi összes filmjében megtalálható ez a távolságtartó rendezői hozzáállás, és ahogy növekszik az életmű, egyre markánsabb szerzői kézjegyként tekinthetünk rá (szemben például a férfielnyomás alatt álló nőalakok figurájával, ami inkább tűnik egy felszínesen visszatérő motívumnak). Az Öngyilkos szüzektől kezdve, ahol a szigorú, vallásos nevelésben részesült fiatal lányok élete és halála pont a kauzalitás hiányával tüntet, a Marie Antoinette érzéki ingerekkel telizsúfolt eseménytelenségén át a Made in Hollywood kontemplatív sodródásáig a tudatos, háttérben meghúzódó attitűd egy visszafogott alkotói látásmódról árulkodik, amelyből hiányzik a magamutogatás és az önkifejezés vágya. (A rendező eddigi legsikeresebb munkája, az Elveszett jelentés pedig épp azért tudott széles körben tetszést aratni, mivel az elvont gondolati tartalmon túl kézzelfogható történettel, szerethető figurákkal szórakoztatta a nagyközönséget.)
Ezzel a rendezői figurával a háttérben a Lopom a sztárom újabb jelentésrétegekkel bővül, párbeszédbe kezd az életmű korábbi darabjaival. A konkrét történet mögött felsejlenek ugyanazok a tematikai motívumok, az értékvesztettség, a sztárkultusz, a magány és a szabadságvágy, amelyek Coppola összes eddigi filmjében központi helyet kaptak. Ha a rendezőnő elbeszéléseit egy hagyományos, teleologikus narrációs séma alapján próbáljuk meg értelmezni, a történet építőelemei szabálytalan alakzatba rendeződnek, összezavarva az egyszeri filmnézőt. Észre kell vennünk, hogy a kertvárosi öngyilkosságok, a tokiói hotelrománc, a rokokó giccsparádé, a hollywoodi spleen és a sztárkultusz súlya alatt megtört tinédzserek története ugyanannak a világnak tart görbe tükröt. Az egyre növekvő tablón az egyes részletek, akár egy mozaik darabjai, önmagukban érdektelenek, jelentésnélküliek, de ami belőlük összeáll, az kristálytiszta kórképet fest egy kamaszos illúziók és csendes nihil között rekedt társadalom mindennapjairól.
Coppola alkotóstábja remekül asszisztál ehhez a visszafogott játékhoz. Érdemes külön megemlíteni az operatőr, Harris Savides nevét, aki már a Made in Hollywood forgatásán is együtt dolgozott a rendezővel, és utolsó munkája volt a Lopom a sztárom. Savides hibátlanul adaptálta a kamera nyelvére a direktor csendes megfigyelő pozícióját, hol fürkésző tekintettel járva körül a sztárotthonok pazar belső tereit, hol hűvös távolságtartással, madártávlatból szemlélve a kivilágított üvegpalotákban zajló ámokfutást. A fiatalok társas kapcsolatait meghatározó újabb és újabb kommunikációs csatornák nem uralják el a filmképet, egy-egy jelzésértékű beállítás erejéig jelennek csak meg (például Markot, az egyik főszereplőt saját laptopjának webkameráján keresztül látjuk illegetni magát). A fiatal színészek játéka meggyőző, illetve pont akkor hiteltelen, amikor annak kell lennie. Félelmetes az a jelenet, amikor a Nickit játszó Emma Watson (a Harry Potter-filmek tinisztárja) a tévének nyilatkozva egyszerre hozza a 18 éves megrettent bakfist és a minden mozdulatát megtervező hollywoodi dívát. A Lopom a sztárom alapvetően erre a világra is jellemző kettősségre reflektál. A színes-szagos történetbe csomagolt segélykiáltást hallva nem eldönthető, hogy hol végződött a móka, és hol vette kezdetét a döbbent némaság.
