Ridley Scott most meglepett, a Thelma és Louise óta ilyen profi jellemábrázolást nem láttam tőle. Igazi hollywoodi profiként gyártja filmjeit, látványosak, izgalmasak, de valljuk be nem a finomságok iránti érzékenysége a legjellemzőbb tulajdonsága. Most viszont penge élesen fel tudta rajzolni a jellemeket.
Az Amerikai gengszter igaz történetet mutat be, egy felemelkedés és törvényszerű elbukás történetét, valamint egy megingathatatlan zsaru harcát. Frank Lucas (Denzel Washington) mondhatni a semmiből érkezik, semmi vizet nem zavaró sofőrből válik Harlem urává. Hideg fejjel gondolkodó, okos és öntudatos ember, konkrét vágyakkal és célokkal. Nem kicsinyes, nincs benne félelem és azt örökre megtanulta, hogy többet nem szorítja a sarokba senki. Azért okos, mert akkor lép, amikor kell, csak azt teszi meg, amit kell és mindezt mértani pontossággal kiszámolva, felismerve a változás és változtatás lehetőségét, idejét, a legprofibb módon válik láthatatlan hatalommá. Legalábbis a rendőrség számára.
Richie Roberts (Russell Crowe) a talpig becsületes (ám ez cseppet sem látszik meg rajta típusú) nyomozó kezdi el felgöngyölíteni az ügyet, és ő maga lepődik meg legjobban az eredményein. Elszánt és kemény fickó, aki minden körülmények között betartja a szabályokat, mégis alvilági haverokkal és drogos kollégákkal van körülvéve. Olcsó életén bármikor változtathatna, ő mégis balek, és ezt jó párszor a fejére is olvassák. Minden oldalról.
A film legizgalmasabb jelenete drámaian jól sikerült. Pattanásig feszített indulatok, a vágás, a színészvezetés a hollywoodi filmiskola remek példája. A rendező olyan színészeket választott, akik tökéletesek erre a szerepre, és bár Russell Crowe épp nem tartozik a nagy kedvenceim közé, ebben a filmben pont olyan, amilyen kell, hogy legyen. Ódákat zengnek a színész és a rendező közötti már-már legendás kapcsolatról, és ez a filmen meg is látszik, Crowe engedelmesen követte utasításait, ez pedig nagyon jót tett a karakternek és a színésznek egyaránt. Denzel Washington most is bebizonyítja, hogy profi színész, aki döbbenetes módon egy katonai ruhában és öltönyben is egyaránt hiteles tud lenni. Kitűnően hozza végig a kimért, semmitől sem tartó, csak magában bízó, hideg fejjel gondolkodó ember portréját, és épp ezért az a jelenete a legizgalmasabb, mikor egyszer a film során elveszti lélekjelenlétét. Egyetlen pillanatra. Na akkor pont olyan, mint egy ember.
A jelmezek csak annyira feltűnőek, amennyire kell, a történet izgalmas, a jellemfejlődések végigkövethetőek és logikusak. Mondhatni hibátlan a film, csupán egy dolog zavart. Azt a sok, naturálisan bemutatott belövés. Lehet mozin edződés miatt, de a kiforduló belektől vagy a lövésektől nem, a tűszúrásoktól viszont rosszul leszek. Persze mondhatjuk, hogy ez egy ilyen világ. És igaz is.
