Még posztmodern farkasvakságunknak, eltompult érzékeinknek is merész tünemény, ha a vetítővásznon hit és humor találkozik.
Pedig az osztrák Jessica Hausner rendező éppen ezt kísérli meg Lourdes című filmjében. Az ősz, ha nem egyenesen az év mozija lett belőle.
Lourdes 1858 óta zarándokok úti célja, a hagyomány szerint ekkor jelenik meg a fiatal parasztlány - később apáca - Bernadette Soubirous-nak Szűz Mária, s lelkére köti, hogy építtessen templomot a lourdes-i barlangnál lévő rejtett forrás mellé, és tegye zarándokhellyé. Mára kórházi, szállodai infrastruktúra és egy egész iparág épült az évi több százezer gyógyulásra, lelki feltöltődésre vágyó hívő érkezésére. Hausner filmje is egy zarándokút története, bár a sclerosis multiplexben szenvedő, kerekes székéhez kötött Christine elsősorban kirándulást lát az utazásban - ahogy mondja, "Róma azért egy kicsit kulturálisabb úti cél volt" -, a néző természetesen kezdettől csodás gyógyulásában bízik.
Hogyan illik mindehhez a humor? Bár a Prédikátor könyve azt írja, hogy "Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: (...) Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek", ingoványos talajra lép, ki ide téved. Egy egész regényt szentelt e témának Umberto Eco, hiszen a középkori kolostorban játszódó A rózsa neve egy nyomozás az elveszettnek hitt arisztotelészi Poétika második, komédiával foglalkozó kötete után. A kutatás tétje pedig éppen az, hogy az ókori filozófus szerint megengedett-e a nevetés a "végső dolgokkal" kapcsolatban. Jessica Hausner azonban biztosan veti meg lábát az ingoványos talajon, derűje mindössze a nagy kérdések árnyékában hűsölő ember kisszerűségét figurázza ki. "Néhány osztrák máltai (a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei végeznek betegápolást Lourdes-ban - a szerk.) elégedetlenkedett, hogy nem állítottuk be őket kellően "szentnek", mint ahogy magukról gondolják. A legtöbb katolikus elegendő öniróniával fogadta a filmet" - mondja a Heti Válasznak a rendezőnő. A velencei filmfesztiválon többek között a kritikusok FIPRESCI-díjával elismert film legnagyobb erénye, hogy miközben gyöngéd iróniával űz gúnyt a kegyhelyipar visszásságaiból, eredeti és megindító történetet mesél el egy gyógyíthatatlan beteg csodájáról. (Ez nem feltétlenül jelent egyet gyógyulásával.) A rendező arányérzékére utal, hogy kellő távolságtartással és eleganciával mutatja be a zarándokcsoport tagjainak viselkedését. Emiatt élő szereplőket kapunk: örök szkeptikusokat, cinikusokat, pletykálkodókat, no és természetesen megrendült, mély hitű zarándokokat.
"Filmünk éppen az ezoterikus irányzatok ellentettje, mivel ezek kritikusan szemlélik a vallásos viselkedésformákat. Én azonban a nézőre bízom, hogy véleményt alkosson" - mondja Hausner. S valóban felnőttnek tekinti a nézőt: hiába kérészéletű a filmben látható csoda, amely egyszerre ad helyet az értelmezésnek és választ a kétkedőknek, csak a tamáskodó néző távozik csalódottan a moziból. Őt leginkább a pesti vicc üzletemberéhez lehet hasonlítani, aki már jó ideje keres parkolóhelyet a belvárosban, s mikor kezd reménytelenné válni a körözés, felsóhajt: "Uram, minden parancsodat megtartom, ha felszabadítasz nekem egy helyet." Még szinte ki sem mondja a fohászt, egy parkoló autó indexel, s hősünk előzékenyen kiengedi, hogy a helyére állhasson. Ekkor így szól: "Jaj, Istenem, felejtsd el, amit az imént mondtam, épp most találtam egy helyet."
