Vajon Jack Nicholson, Heath Ledger vagy legújabban Jared Leto a legkiválóbb Joker, vagy mindegyik egy más korszellemet képvisel? Nehéz az összehasonlítás, de megpróbáltuk.
Jack Nicholson - Batman (1989)
Nem kell nagy okosság annak megállapításához, hogy minden adott Joker a film rendezőjének gyermeke, annak meghatározó stílusjegyeit hordja magán, és ez a Tim Burton-Jack Nicholson párosnál is nyilvánvaló. Burton játékos, tényleg képregényszerű világot teremtett, ahol semmi sem látszik igazinak, minden díszlet díszletnek is látszik ahol a halálosan komoly Michael Keaton Batmanjén kívül mindenki egy pojáca. Ennek az eszement varieté előadásnak a Joker a főszereplője, és az csak természetes, hogy ezt a túlpörgetett, túlszínezett szerepet Nicholson tökéletesen játssza el. Szokás mondani, hogy persze, persze, de Nicholson alapvetően csak önmagát hozta, sőt, azt is kicsit túlspilázta, amiben van is valami – már csak azért is, mert korábban két nagy filmjében is hozta az őrültet, a Száll a kakukk fészkérében és A ragyogásban, és máskor sem áll tőle túl távol a ripacskodás.
Ez a Joker azonban a ripacsok ripacsa, aki mindenki elől ellopja a műsort – Nicholson állítólag 50 millió dollárt kapott gázsiban és a bevétel után összesen, amivel átírta az iparág szabályait -, de ha jobban megnézzük a Batman filmeket, mindig is a gonosz kapja a legzaftosabb részeket. És ne feledjük azt sem, hogy Nicholson nem saját karakterrel dolgozott, elsősorban a hatvanas évek népszerű tévésorozatának Jokerét alakító Caesar Romeróra formálta magát, aki arról volt híres, hogy a szerepért sem volt hajlandó megválni kackiás bajuszától, mait mindig lefestettek – az eredmény egy BAFTA- és egy Golden Globe- jelölés volt.
Heath Ledger - A sötét lovag (2008)
Christopher Nolan teljesen más Batmant alkotott meg, mind Burton: egy sötét, veszélyes és magasztos figurát, amely ugyan szintén egy kitalált világ hőse, de ez a világ kézzelfogható, valóságosnak és fenyegetőnek hat. Nolan történetei nem paródiák vagy matinéelőadások, hanem modern hőseposzok – alapjaiban újítva meg ezzel a szuperhősfilmek és képregényfeldolgozások világát. Míg rikító ruhákba öltözött Jack Nicholson egy magamutogató mesterbűnöző volt, aki egy nagy terv megvalósításán dolgozott, Heath Ledger Jokere egy sötétbe burkolózó anarchista, akinek csak a pusztítás jár a fejében – és persze egy szadista pszichopata is egyben -, ahogy Alfred, az inas megjegyzi: „Vannak, akik csak porig akarják égetni a világot.” Nálunk Ledger a nyerő.
Ledger alakításáért még életében oda- és vissza volt mindenki, halála után pedig már legendának számított, és a poszthumusz Oscar-díj csak dobott ezen – és tudtunkkal ez az egyetlen olyan színészi Oscar, amit szuperhős filmért adtak oda. Ehhez az is kelljen, hogy a legjobb jeleneteket kifejezetten rá írják, és a legjobb szövegeket ő kapja – és az is, hogy a fiatalon elhunyt ausztrál színésznek ez volt a legfontosabb munkája. Játszott ő mindenfélében, de egyik sem volt ennyire emlékezetes, talán az egy Brokeback Mountain kivételével. Az ő Jokere nem nevet, alig gesztikulál, egy nyomasztó, riasztó figura, ahogy húzza a lábát, ahogy egy ceruzatrükkel elintézi ellenfelét, és ehhez olyan nagyszerű veterán színészekkel szemben kellett megállnia a helyét, mint Christian Bale, Aaron Eckhart, Morgan Freeman, Michael Caine vagy Gary Oldman. Vannak, akik szerint a szerepbe való teljes belefeledkezésnek sok köze volt Ledger korai halálához.
Jared Leto - Suicide Squad - Öngyilkos osztag (2016)
Míg Tim Burton és Christopher Nolan határozott saját stílusjegyekkel bíró nagyszerű rendezők, David Ayer (Harag, Szabotázs) inkább az erős középszerhez tartozik, és ez az ő Jokerén is nyomott hagyott. A nagyon várt, ám a kritikusok által csúnyán lehúzott filmben amúgy is annyi főszereplő van, hogy alig jut elég idő felvezetni és bemutatni, hát még rendesen megrajzolni őket. Pedig az egész ígéretesen indult, maguk a karakterek jól néztek ki fotón, és Jared Leto, aki amúgy is híres fizikai átváltozásairól, mindent megtett, hogy felfigyeljenek arra, miként formálja meg ezt a karaktert teljesen másként, mint azt Ledger tette, mert elsősorban az volt a cél.
A film sajtósai nyilván repestek az örömtől, amikor élő patkányt küldött Margot Robbie-nak a forgatás előtt vagy pisztolygolyókat és egy döglött disznót Will Smithnek, karakterét pedig rocksztárként formálta meg és adta elő – és mit tesz isten, Leto mellékállásban tényleg rocksztár. Ez a Joker a tetkóival, zöldre festett hajával és fém fogaival valóban modern alak, ha úgy tetszik, egy pozőr hipszter, csakhogy bizarr, hogy itt nem őrült bűnözőként, hanem kvázi hősszerelmesként bukkan fel, aki elsősorban a nőjét akarja megmenteni. Ha úgy vesszük, ez a Joker csak mellékszereplő, akárcsak ősellensége, Batman, így akár ki is maradhatott volna, pedig elvileg rengeteget építettek rá, sőt, Quinn karaktere is érdekesebb lett volna úgy. Merthogy ott, ahol mindenki zakkant őrült, ő csak a sokadik a sorban, nem pedig a nagy mesterbűnöző.
És persze van még valaki, aki az ügyben minden internetes szavazást vezet, de akinek sosem láthatjuk az arcát, csak a hangját hallhatjuk. Ő Mark Hamill, aki már a kora kilencvenes évektől adta a Joker hangját a rajzfilm sorozatban, és aki az egészestés animációs filmben, az idén bemutatásra kerülő Batman: The Killing Joke-ban is ugyanezt teszi majd.
