Hogy ki az a Luke Greenfield? A Kamuzsaruk – és még néhány hasonló színvonalú vígjáték – rendezője. Ja nem, nem érdemes megjegyezni a nevét, csak valami figyelemfelkeltő címet akartam adni.
Hogy miért nem érdemes felesleges agysejteket pazarolni a direktor nevének elsajátítására? Mert sem jó, sem rossz irányba nem lengeti ki a mutatót. A Kamuzsaruk tökéletesen illeszkedik a csak és kizárólag vígjátékokat felvonultató életművébe, melyben olyan szintén az átlagosnál épp csak nem idegesítően rosszabb darabok kaptak helyet, mint a Tök állat vagy a Szüzet szüntess. A trailert megnézve azt hittem, hogy a Kamuzsaruk vállalhatatlan film lesz, de még egy jó fröcsögésre sincs elég hibája, nézhető, itt-ott megmosolyogtató, több helyen kicsit ingerlő, de hideg téli estéken az HBO-val nem rendelkező nézők mentsvára lehet a Barátok közt helyett.
A Kamuzsaruk igazi buddy film, ami a sérülése után csak tengődő egykori futballjátékos (Jake Johnson) és a kiugrási lehetőségre váró programozó (Damon Wayans Jr) barátságának története. A két srác egy jelmezes buliba rendőrnek öltözve megy. Miután az utcán megtapasztalják, milyen az, amikor a rend tiszteletre méltő őre az ember, úgy döntenek, kihasználják az egyenruha nyújtotta előnyöket. A gond csak az, hogy a csendes kisváros mégsem annyira csendes, és a két kamuzsarunak hamarosan komoly feladata támad – ráadásul az igazi zsernyákok is feltűnnek a színen.
Az, hogy a film nem totál vállalhatatlan, nagy mértékben köszönhető a szerethető főhősöknek. Az inkább tévés berkekben ismert és legutóbb Az új lányban remeklő Jake Johnon igazi nagyszívű lúzert alakít, aki még akkor sem veszi észre magát, amikor már réges rég nem szól a zene. Jó csapatot alkotnak Damon Wayans Jr-ral, és ennek köszönhetően tud működni a film. A hiba nem is itt van, hanem az alapvető koncepcióban. Számomra teljességgel felfoghatatlan, hogy az az üzenet, miszerint az egyenruha meg a megkülönböztető jelzések, pláne a kocsi jogosulatlan használata és a hatóság teljes félrevezetése totálisan megúszható, ha az ember a végén nem hagy szarban egy szarban lévő embert, ami egyébként a legkevesebb, ami adott szituációban elképzelhető. Milyen tanítás már ez? A film készítői teljesen el vannak tájolva, és piedesztálra emelnek egy olyan – napjainkban egyébként sajnos eléggé dívó – értékrendet, ami azt mondja, bármit következmények nélkül megtehetsz, csak ügyesen kell játssz a lapokkal. A szemesnek áll a világ farkastörvénye még akkor is lesújtó, ha jelen esetben, a jólelkűek ússzák meg a büntetést. Persze joggal mondhatná az igen tisztelt Olvasó, hogy én vagyok a hülye, hogy számon kérek ilyesmit egy hollywoodi vígjátékon – én azonban szeretném hinni még, hogy a film ízlés- és értékformáló művészet, aminek felelőssége van – és erről Hollywoodban is tudnak.
P.S.: Alig három hete mutatott be az InterCom egy másik buddy filmet, a 22 Jump Street – A túlkoros osztag című művet, ami nem csak abban sokkal jobb, hogy a zsaruk nem kamuk…
