Csalódást keltően folytatódott a tavalyi év legjobb skandináv krimi adaptációja, a Nyomtalanul. A Fácángyilkosok az összes olyan műfaji elemtől megszabadult, ami az előző részt egy amerikai krimisorozatnál jobbá tette.
2014 legnézettebb filmje a dán mozikban egy dán film folytatása lett – ez a Fácángyilkosok. A skandináv krimik a hazájukban is hódítanak, a Nyomtalanul után Jussi Adler-Olsen második regényének adaptációja meg tudta ismételni az első rész sikerét, és ismét tömegeket vonzott a helyi mozikba. Sajnos azonban az előző rész minőségét nem tudta reprodukálni.
Pedig nagyon akartam szeretni a Fácángyilkosokat, szurkoltam neki tiszta szívvel. De már a története sem volt túl izgalmas: egy kattant férfi leszólítja Carl Mørck nyomozót (Nikolaj Lie Kaas), hogy segítsen kideríteni, valójában ki ölte meg évtizedekkel korábban ikergyerekeit. A bosszús detektív lepattintja a segélykérőt, aki még aznap öngyilkosságot követ el. A bűntudat és a kíváncsiság keveréke arra sarkallja Mørckot, hogy vizsgálja át alaposan az ügyet, melyben minden szál egy gazdag gyerekeknek fenntartott internátushoz vezet. A lezárt ügy gyanúsítottjai a dán elit legmagasabb köreihez tartoznak.
Tegye fel a kezét, akinek ez a történet eredetien hat! A jó dolgukban vagy épp unalmukban erőszakos bűncselekményekre vetemedő gazdag tizenévesek világa lerágott csont a filmtörténetben, ebben a témában több kultikus horror készült (még osztrák is: Furcsa játék vagy annak amerikai feldolgozása, a Funny Games), de ilyesmi volt a Kegyetlen játékok is – nem beszélve az ijesztgetést csúcsra járató, általam az elmúlt évtized egyik legjobbjának tartott Hívatlanokról. A felsoroltakhoz képest a Fácángyilkosok bűnözői egyszerű huligánok, pedig azért valljuk be, egy 18 karikás skandináv krimi gonoszaitól elvárnánk némi kegyetlenséget, perverzitást vagy a kettő keverékét.
Azt pedig senki ne gondolja, hogy a kritikában lelövöm a poént, ugyanis a Fácángyilkosok az első perctől megmutatja, ki az elkövető. Szerintem ez óriási hiba, egyszerűen kevésbé izgalmas úgy nézni a krimit, hogy tudjuk, ki a tettes. A végére bevágott flashback minimális csavart hoz, az első fél óra alapján kis túlzással mindent ki lehet találni a gyilkosságról.
Egy jó krimi azonban nemcsak a történeten múlik, a karakterek legalább annyit nyomnak a latban – ezen a téren a Fácángyilkosok felemás eredményt mutat. A jó oldalon állók közül Assadnak (Fares Fares) semmilyen lehetősége nincs a kibontakozásra, pedig a korábbi részben éppen az ő karaktere volt számomra a legérdekesebb. Az új titkárnőben (Johanne Louise Schmidt) is lenne potenciál, de egyszerűen semmit nem tudunk meg róla – nagy baj ez, hiszen elsősorban miattuk néznénk meg a következő részt. Nikolaj Lie Kaas hiába hozza ismét remekül az önpusztító detektívet, nincs benne semmi különleges, ráadásul most azt sem éreztem, hogy ő annyira tehetséges rendőr lenne. A színészválogatás viszont remek, különösen a gonoszok kapcsán, a fiatalok és az idősek között egyaránt. A fiatal Kimmie (Sarah-Sofie Boussnina) a legjobb: kiválóan hozza a zavart, kegyetlenségre hajlamos tinédzsert, pillantása egyszerre feszélyező és csábító.
A Fácángyilkosok hiába tartja be a műfaj szabályainak nagy részét, ez nem elég ahhoz, hogy igazán élvezetes és maradandó legyen. Az egész így nem más, mint egy átlagon aluli skandináv krimi, márpedig – ahogy a kollégám is megírta – ez önmagában nem elég. És egyébként is: egy remek filmhez gyenge folytatást készíteni tiszta Hollywood.
