Tom Green folytatása egyrészről egy fájdalmasan hosszú, hibáktól hemzsegő, hiteltelen, unalmas és teljesen össze-vissza valami, ami még mindig nem szól A szörnyekről. Talált azonban magának más szörnyeket. Így másrészről értelmezhető a hipokrita Amerika gúnyos lejáratásának is. Kár, hogy az előbbi teljesen elsötétíti az utóbbit.
De még milyen kár! Az angol Monsters 2 története, egyes elemei, de még a címe is értelmezhető egy nagyon erős Amerika-ellenes alkotásnak, mely olykor pofátlanul nyíltan utal aktuálpolitikai helyzetekre, és kritizálja a világ egyik legerősebb hatalmát. Mégis sikerült egy részleteiben és sajnos összességében is inkább rossz és nézhetetlen filmet készíteni, amelyről – teljesen jogosan – nem egy és nem kettő néző surrant ki a sorok között.
Időben néhány évvel vagyunk csak az előző film után, a szörnyek már áttörték a falakat és mindenhol fertőzött zónák tarkítják a tájat. Igaz, még mindig nem derült ki, miért is veszélyesek és gyilkolandók ezek a lények, hiszen az ég adta egy világon senkit és semmit nem bántanak a játékidő – embert próbáló – 2 óráján át. Talán erre jött rá Green is, ezért az amerikai hadsereg, mert hát mi más is védené meg az emberiséget, elkezd az ellenállók ellen harcolni, akik akadályozzák a szörnyek likvidálását. Ezáltal kapunk egy még a kliséket is rosszul használó háborús filmet.
Az első résszel ellentétben ebben sok az akció, nem izgalmasak, és dramaturgiailag sincsenek jól felépítve, de legalább vannak. Viszont túl sok mindent akar a film bemutatni: háborút a lények ellen, háborút az ellenállók ellen, magát a háborút és hatásait az emberre, a barátságot, az őrületet, a társadalmi különbségeket, meg úgy egészében a jó és a rossz morális harcát. Vannak ugyan filmek, melyek képesek ezekből többet is jól átadni (pl.: Apokalipszis most, A 22-es csapdája, Ryan közlegény megmentése), a Monsterst azonban mindez lehúzza.
Borzasztóan antiszimpatikusak a szereplők (kivéve a főszerepek egyikét kapó Sam Keeley), főleg a hadnagyot alakító Johnny Harris, aki a szegény ember Bradley Coopere öregebb és testesebb kiadásban. Így pedig nyilván esélytelen a velük azonosulás, értük izgulás. Mindez pedig egy élet-halál harcot vívó csapat esetében lehet, hogy nem a legelőnyösebb. Bár a magyar szinkron megint kitett magáért, ez esetben inkább a szövegkönyvet illeti a bírálat. Teljesen nem témába vágó, hiteltelen, illogikus párbeszédek, és Kelley sokszor bosszantóan mélynek szánt narrálása végképp elrontja az egyébként néhol egészen értékelhető jeleneteket.
A legzavaróbbak azonban az olyan alapvető filmes hibák, melyeket egy átlagos filmkészítési órán sem csinál már meg egy diák sem. Az ok-okozati kapcsolatnak meg kell lennie! Nincs olyan, hogy felszáll egy helikopter öt katonával és nagyjából húsz gépfegyverrel, elér a szörnyekhez, köröz felettük kétszer, majd egyetlen golyó kilövése nélkül visszarepül a támaszpontra, mondván, hogy a célpont megsemmisült. És egy háborús filmben ezekre végképp oda kell figyelni, mert ha egy huszonöt alatti lánynak feltűnnek olyan alapvető katonai-bevetési hibák, amelyeket a még a CSI Budapest se vétene, ott tényleg nagy a baj.
De mindez még megbocsátható lenne, készült egy rossz film, senki ne nézze meg, pont. Viszont annyira okosan, merészen és ötletesen szúr oda a film Amerikának, kritizálja a külpolitikai lépéseit, hogy az irigylésre méltó. Már az alapszituáció is – hogy természetesen Amerika száll szembe a lényekkel, mert ugye a Föld maradék pár milliárd embere erre alkalmatlan – enyhe kifigurázása mind a filmekben, mind a való életben önkényesen felvett védelmező szerepnek. Na de kit is védenek és mitől?
A történet ezúttal inkább a már említett ellenállók leveréséről, mintsem a szörnyek elleni harcról szól. A hadsereg pontatlan mérések, hiányos előzetes felderítések és megbízhatatlan drónok segítségével bombázza le eleinte a szörnyeket, később már az embereket. Azokat, akik megunták, hogy földjeiket, állataikat és családjaikat veszítik el az igazságtalan és esztelen öldöklés során. Azt hiszem, nem kell hangsúlyozni, mire is utal ez a felállás.
A film nagyon ügyesen éri el, hogy felháborodjunk az egész helyzeten. Ismeretlen, elviekben veszélyes lények milliói szaladgálnak a Földön, a világ egyik legerősebb katonai erejével rendelkező hatalma mégis azokat az embereket írtja, akik elpusztított életük feletti dühükben kiállnak önmagukért. Egyszerűen teli találat, ahogy az álszentséget szimbolizálandó a két osztagvezető egy bevetés után a sivatag kellős közepén egy sátorban ücsörög és papírzacskóba rejtett(!) whiskys üvegből iszogat. Az játszik, hogy emberek ezrei haljanak meg mint járulékos veszteség, de az már nem, hogy meglássák (ugyan kik?), hogy alkoholt isznak nyílt terepen.
A hab a tortán viszont kétségkívül a film címe. Utalhat egyrészt a hatalmas polip-elefánt-tintahal lényekre; utalhat – és ez többször is szóról szóra elhangzik – az ellenállókra, de minden korábbi szempontot megnézve leginkább arra az országra (itt hangsúlyoznám a Sötét kontinens alcímet) utal, amely a valódi veszélyt mellőzve generál egy új „veszélyt”, majd azokat semmisíti meg. Most akkor kik is a szörnyek?
