Kilencvenmilliós vérfürdő

Conan él, szeret, öl, és ez neki elég. E szimpla életfelfogás az egyszeri nézőnek is megfelelne, ha Marcus Nispel rendező a horror-remakejeiből (A texasi láncfűrészes, Péntek 13) átültetett trash-maradványokat nem cserélné le a film második, fantasy felének CGI-orgiája kedvéért.

A Conan, a barbár tipikusan az a film, amelynek esetében fölösleges a történet hiányosságait, szigorúbb szemmel nemlétét felhánytorgatni, hiszen épeszű ember e hős rebootjától aligha várhatta, hogy majd tűpontosan megrajzolt karakterek fognak gigászi harcot vívni a barbár időkben. Maradjunk annyiban, hogy Robert E. Howard harcosa még nem rendelkezik jól sikerült filmfeldolgozással. Ahogy John Milius és Richard Fleischer csúnyán megöregedett opuszai sem voltak többek egy faragatlan bosszútörténetnél, illetve lányszöktetésnél, úgy a kortárs verzió figurái – a mozgóképpel ellentétben – sem rendelkeznek több dimenzióval. Motivációikat az a tárgy (kard, varázserejű maszk) vagy személy (kis Conan) határozza meg, amelyeket hangos ordítások közepette rendre a magasba emelnek. Marcus Nispel túlságosan is tágra szabott univerzumában a barbarizmus egyenlő a vérontással, s a realitást feledve megközelítését ekképpen nyugtázom: Oké!

Az epizodikus erőszaktevésekből összeálló narratívánál aggasztóbb probléma, hogy az alkotói felfogás jóvoltából a Conan, a barbár bűnös élvezetet is nyújt(hatna), csakhogy a vérben kifejezett gondolatiság mint gyönyörforrás idővel elapad. Conan születésének tabutörő nyitójelenete, a váratlan fordulatokkal bevégzett közelharcok, valamint Jason Momoa izmai erős maszkulinitást kölcsönöznek a filmnek, a kovácsolt vas erejét azonban az odaadó szűzleány felbukkanásával megerősödő kalandfilmes narratíva sajnos eltompítja. Conan melldöngető kanszövegeit a hősnő gyatra harci beavatása és az addig látottakhoz (pl. fedetlen keblű rabszolgalányok, vérfertőzést pedzegető sötét oldal) képest prűdnek tetsző szexjelenet semlegesítik, a működésbe lépő misztikummal párhuzamosan pedig a produkció CGI-orientáltsága is megnövekszik.

Igaz, hogy a kényszeres lassításoknak annyi köze van a civilizálatlan világhoz, mint Conannek a józanészhez, de formai truvájok ellenében Marcus Nispel a film első felében kifejezetten ötletes erőszakjelenetekkel operál. A Harmonika (Volt egyszer egy vadnyugat) gyerekkori tragédiáját átrajzoló alapkonfliktus hátterében a rendező háromszor vezényel le azonos szerkezetű akciójelenetet: a felvezetett párharcokat rendre egy harmadik fél váratlan támadása töri meg. Az eltérő felfogással elkészített szekvenciákkal mintha Nispel a kilencvenmilliós gyártási költséget sutba dobva azt méregetné, hogy a trashfilmes utózöngék alkalmazása vagy a számítógépes technológiákban való tobzódás kifizetődőbb a látványorientáltság terén? S bár a homokemberekkel folytatott csata a közelképeken ábrázolt csonkolások folytán – némi szándékoltsággal a levegőben – még paródiába hajlik, a fináléban a Conan, a barbár végül egy A titánok harca-koppintássá silányul. A férfivá avatás és a hintón való rajtaütés népszerű mémjeit legyűri egy óriáspolip támadása.