Mutogatni nem szép dolog, fityiszt aztán végképp nem, de néha annyira jólesik. A kéztartás pontos kivitelezése és a megfelelő orr alá dugása felett érzett öröm járhatta át a két Jensent, Tomas Villumot és Anders Thomast is, amikor bő három évvel ezelőtt elkészítették Kiságyúk című filmjüket. A mozit forgatókönyvíróként, illetve rendezőként jegyző - egymással a látszat ellenére rokoni kapcsolatban nem álló - jóemberek dolgozatában minden másképp van: a pozitív hős egy zavaros tekintettel, őt közeli hozzátartozóitól eltiltó végzéssel és nem utolsósorban egy tekintélyes harcsabajusszal megáldott hulladékszortírozó szakmunkás, míg a negatív egy művészfilmeket futószalagon gyártó, széplelkű direktor. Előbbi a dühkitöréseivel, utóbbi a papírmasé bálnájával küszködik, míg a sors hangyányit erőltetett fintora úgy nem hozza, hogy közösen kell összebarkácsolniuk egy filmet. És innen már megy minden a maga útján, a hozzá nem értő kisember folyamatosan osztja az ars poeticától dagadó nagyot, nevetségessé téve a kézikamerázástól kezdve a súlyos dialógokon át egészen a brechti tanításig mindent, mi oly közel áll(hat) a szerzői filmesek szívéhez. A Jensenek a témában rejtező összes labdát leütik, a "nézhető filmek" ideggyengeségében is szeretetreméltó szószólójává emelve faragatlan hősüket. Annyira leköthette őket azonban e "film a filmben" fityisz valóban mesteri és humoros kivitelezése, hogy a körítésre kevesebb idejük jutott. Így eshetett, hogy a művészfilmeken csattanó poén köré szőtt történet egy gyengébb romantikus drámát idéz.
