Kisded

Vajda Gergely, a tehetséges klarinétos, karmester és zeneszerző Déry Tibor 1926-ban Perugiában keletkezett drámája alapján írta meg operalibrettóját és színházi zenéjét. Az alcím szerint a darab kamaraopera énekesekre, hangszerekre, beszélőkre és bábokra. Ez persze azonnal felveti a műfaj kérdését: mennyiben opera az új mű, és ha igen, miért nem.


Előbb nézzük meg kissé magát a darabot. Az óriáscsecsemő a magyar dada egyik főműve, ami, lássuk be, szerény cím, mivel e mozgalom nálunk csak csecsemőnyi méreteket öltött. Hogy miért, annak taglalása nem tisztje Recenzensnek, ám annyi talán megállapítható, hogy a magyar dada stilárisan is csak félszeg kísérlet a nyugati experimentalizmushoz képest. Annyi bizonyosnak látszik, hogy mai szemmel Déry drámája korántsem dadaista vagy abszurd; cselekménye jól kivehető, gondolatrendszere, érzelmi világa világosan artikulált. Ha Rec. jól sejti, a drámában mindenekelőtt a generációk harcáról van szó, és ezzel együtt persze az úgynevezett klasszikus polgári értékek kiüresedéséről. Az óriáscsecsemő sorsa tipikus kamaszsors: érzelmileg-szellemileg már felnőtt, de fizikailag még kiszolgáltatott a társadalomnak, a családnak. "Micsoda világba kerültem! Érzelmeik celláiba börtönöznek, mindenki hatni akar rám, mindenki fel akar használni, de enni nem adnak, ha éhes vagyok. Visszamegyek, ahonnét jöttem". Az alapszólam ez: a folytonos, kielégíthetetlen éhség nem pusztán fiziológiai, a csecsemő mintegy a világot akarja fölzabálni, szőröstül-bőröstül. Ekkor halhatatlannak képzeli magát, istennek, úgyszólván. És való igaz, míg bűnbe nem esik, azaz míg nem veszíti el ártatlanságát, istenként regnál: egyetlen kívánságára meghal a kellemetlen hitelező. Ám a nemi szerelem megismerése után kiderül, ő is csupán szomorú halandó. A kör bezárul; be kell illeszkednie a társadalomba, családot alapít, és megszületik az Újszülött II., a második óriáscsecsemő, akinek sorsa szó szerint azonos nemzőapjáéval. Nincs kiút, az élet és a halál egyként értelmetlen. Az élet körben forog.

Ezt a lázadó gondolatot a korabeli avantgárd színház legjobban kidolgozott eszközeivel festi Déry; van itt minden, mi progresszív szem-szájnak ingere: filmvetítés, kiszólás a közönségnek, bábuk, abszurd dialógusok, álomszerű jelenetezés, a drámai teleológia megszüntetése, az idő linearitásának eltörlése - és még sorolhatná Rec. Persze a mű az akkori Magyarországon nem kerülhetett színpadra. Ami baj, hiszen - miként azt egy másik abszurdjához írt előszava tanúsítja - Déry komolyan gondolta, hogy a nézősereg aktivitása, egyáltalán léte alapvetően befolyásolhatja a színjátékot. Ezt írja: "Hogy a színjátszáshoz mennyire hozzátartozik az együtt játszó közönség, mutatja az a hirtelen felélénkülés, mit könnyen megfigyelhetni, valahányszor a színpad közvetlen kontaktusba lép a teremmel." És még egy fontos mozzanat: "A közönségben bízom. Előítéleteit odahaza fogja hagyni, komoly szakállával s tudós szemüvegével együtt. Jól fog mulatni." Ki tudja, hogyan alakult volna a magyar avantgárd sorsa, ha ezek a darabok színre kerülnek. Az óriáscsecsemő megkésett bemutatása mégis sikert hozott; Szikora János rendezése a szocialista viszonyok közti áthallások miatt komoly visszhangot keltett a hetvenes években. Mára, talán nem túlzás ezt állítani, a Déry-féle szemtelenség jórészt hatástalan, a darab fölött kissé eljárt az idő.

Mindamellett a dráma fölöttébb alkalmas, hogy kiindulópontja legyen egy úgynevezett avantgárd operai előadásnak. A szituációk nem túlságosan kidolgozottak, a darabból hiányzik a hagyományos értelemben vett pszichológia, a cselekménynek nincs túl nagy szerepe, és nincs semmiféle előtörténet, ami a szituációk megértéséhez szükséges - csupa olyan formai elem, melyek elősegítik az operai légkör megteremtését. Epikus színház keletkezik így, erős szerzői jelenléttel. Vajda Gergely színházi látványként jelen volt, a színpad széléről dirigálta szerzeményét lelkes, remekül teljesítő kis zenekara (Ács Péter - nagybőgő Burget Péter - harsona; Gyöngyössy Zoltán - fuvolák; Götz Nándor - szaxofonok; Horváth Balázs - szintetizátor; B. Nagy Tünde - ütőhangszerek) élén. Már ebből a hangszer-összeállításból is sejthető a zene jellege, az erős rézfúvósjelenlét némi harsányságra utal, látványos gesztusokra. És ez így is történt, a melódiákban szegény muzsika legkivált gesztikus elemeivel hatott, egy kissé aláfestőként funkcionált, jól követte és kommentálta a szereplők játékát. Valódi operává persze nem válik ez a mű, ahhoz túlzottan vázlatos, improvizatív jellegű. Na de ki tudja manapság, mi egy opera? Mindamellett Rec. nem érzett komolyan átgondolt formaelvet a daljátékban, mintha Vajda Gergely művéből hiányozna a színpadi vízió, elgondolás. Nem látszott, hogy a produkciót megalkotó művészi fejekben létezett egy szükségszerűen opera után kiáltó művészi koncepció.

Kovalik Balázs munkája nyilván nem tartozik a rendező fő művei közé. Nem túlzottan ötletgazdag, a bábok mozgatása olykor úttörőházi színvonalú. Mint minden Kovalik-rendezésben, egy-két szép pillanat azért itt is akadt; Rec. figyelmét legkivált a csecsemő születésének érzékletesen bemutatott képe ragadta meg. A látott előadáson (november 3.) borzasztó, ám szerencsére következmények nélküli baleset történt: rettentő robajjal lezuhant a zsinórpadlásról a színpadra belógó egyik monitor. Ám Déry ifjúkori várakozásával ellentétben, a közönség soraiban semmiféle "felélénkülés" nem volt észlelhető, jóllehet itt most aztán a színpad nagyon is "közvetlen kontaktusba került a teremmel". Fásultak vagyunk. Persze erről az énekes-színészek (Lengyel Gábor, Bárány Péter, Rajk Judit) is tehettek: noha nyilván komolyan készültek szerepeikre, nem mozgatták meg sem Rec., sem a népes publikum lelkét. A főszerepben a Pa-Dö-Dö egyik sztárját, Falusi Mariannt láthattuk. Szerepeltetése, legalábbis a művésznő fizikai megjelenése okán, remek ötlet volt. Mégsem működött. Ahhoz erőteljesebb személyes jelenlét kellene, a színpadot bejátszani tudó készség.

Summa: ez a derekas, sok tehetséget fölvonultató operai kezdeményezés végül is unalomba fulladt. Majd legközelebb.