Kim Rossi Stuartot elsősorban olasz fantáziafilmekben láthatta a magyar közönség, ahol szép, szőke-kékszemű hercegként hódította az elvarázsolt hercegnők szívét. Nos, a Kispálya olyan éles kontrasztot képez ezekkel a műalkotásokkal mint a drága francia parfüm a paradicsomszósz szagával.
A rendezőként és forgatókönyvíróként ezzel a filmmel debütáló színész főszerepet is vállalt saját filmjében, és nyugodtan kijelenthetjük: jól tette. A Kispálya egyszerre szól egy család széthullásáról és arról, hogy egy férfi attól, hogy van két kiskamasz gyereke, nem biztos hogy maga is felnőtt lett. Pedig Renato Benettinek még azzal is meg kell küzdenie, hogy a két gyereket egyedül kell eltartania.
Nomeg azzal is egyedül kell kezdenie valamit, hogy felesége időről időre berobban életükbe, mosolyog, gondoskodást igényel és oszt, s amikor már mindhárman azt hiszik, hogy végre az asszony megállapodik, egyszerűen kisétál az ajtón és nem jön vissza többé.
Stuart filmje tulajdonképpen erős négyesre értékelhető, ami miatt nem kap jobb osztályzatot, az az az igyekezet, amivel kettős nézőpontból akarja szemléltetni az eseményeket. Egyrészt látjuk a világot Renato szemével, másrészt Tommi látószögéből és értelmezésében is. Így egyes jelenetek meglehetősen reálisra, mások furcsán torzra sikerülnek. Tommi világa egyszerű, mégis szorongásokkal teli. Renato életében mindenki más hülye. Így nem csoda, hogy hamarosan elveszti a munkáját, s a család ezentúl egy darabig főtt marhanyelvet eszik. Tommi világában az iskola, a szerelem, a szomszédok zrikálása áll a középpontban, bár a forgatókönyv nem elég következetes: beleírnak egy néma fiút, aki Tommi mellett ül, később azonban ezzel a szállal nem kezdenek semmit. Jól érzékelteti viszont Renato életének nehézségeit: hangulatváltozásait, az anyagi ellehetlenülését.
A háromtagú család egy tipikus, római panelben él: a ház úrinak akar látszani, de a kacskaringós lépcső meg a műmárvány nem tudja feledtetni a házgyári lakások használhatatlanságát, a szobák elrendezésének szeszélyességét. A kellékek egészen rendkívüli módon szolgálják a mozit ebben a filmben: a műanyagbögre, a kukta, a tűzhely, a beépített szekrény, a kihúzható fiókos asztal, a kotyogó a koszlott tűzhelyen: mind-mind egy-egy szeletet mutatnak be annak az alsó középosztálynak az életviteléből, amelynek tagjai nálunk a társadalom legnagyobb hányadát adják, Olaszországban viszont nem annyira tipikus. Már maga a tény, hogy a család nem egy autóba vágja be magát (van ugyan az is, de kicsi és csak egy jelenetben szerepel), hanem az ottani HÉV-vel közlekednek, már megadja az alaphangulatot.
Mindenezek ellenére Kim Rossi Stuart filmje szép kezdeményezés, elsőnek nem olyan rossz, de nem is olyan nagy durranás, mint ahogy nyilvánvalóan szeretne lenni...
