Meg akarjátok tanulni, hogyan kell egy filmet kizárólag csontig lerágott klisékből és szenzációhajhász látványelemekből felépíteni? Nos, akkor irány a mozi: a Pompeji nagyjából egy „Filmrendezés kezdőknek” című könyv nyolcvanas évekbeli kiadásának manifesztálódása.
Persze ez még nem lenne feltétlenül baj, hiszen lehet az ilyet poénra is venni, és akkor a nézők is örömükben röhögnek a moziban, csakhogy jelen esetben a kínos kuncogások uralkodtak a nézőtéren. Ugyanis a történetre a suta kifejezés a legfinomabb, ami eszembe jut. Lévén, hogy tudjuk, Pompeji teljes egészében elpusztult a vulkánkitörés következtében, a város megmentése mint tét, nem igazán alternatíva. Ezért kell valami más… Elképzelem, ahogy az alkotógárda ült a kis kávéja mellett, tanakodott, majd valamelyikük felkiáltott, hogy „Legyen valami eredeti! Mondjuk egy gladiátorfiú és a város legbefolyásosabb lánya essenek egymással szerelembe, és küzdjenek a túlélésért!”
Komolyabbra fordítva a szót, az alapkoncepció akár nagyon ígéretes is lehetne: Milo (Kit Harington, a Trónok harca Havas Jonja) kiskorában szemtanúja lesz egész törzse lemészárolásának, és rögtön bosszút is fogad a rettenetes római sereg, s főként a szenátor (Kiefer Sutherland) és a hadvezér ellen. 17 évvel később, már felnőtt – és nagyon hangsúlyozottan kockahasú – rabszolgaként kerül Pompejibe, ahol rögtön a gladiátorbajnok Atticus (Adewale Akinnuoye-Agbaje) legfőbb ellenfelének titulálják. Időszámításunk szerint 79-ben járunk, épp egy nappal a szörnyű katasztrófa előtt. De ez az egy nap éppen elég arra, hogy Milo beleszeressen a leggazdagabb lányba, Cassiába (Emily Browning), összetalálkozzon legfőbb ellenségeivel, és (rövid) életre szóló barátságot kössön a legnagyobb gladiátor-ellenféllel.
Mindezek alapján azt hihetnénk, egy rendkívül pörgős filmet láthatunk, de az igazság az, hogy minden egyes cselekményszál, motivációs vonal olyan felületes, hogy a végére úgy tűnik, a vulkán személyisége a legösszetettebb. Nem nevetni! Ez tényleg így van. A tűzokádó például olyan figyelmes, hogy a dramaturgiailag fontosabb jeleneteknél, például egy párbeszédénél vagy egy csóknál csendben marad, és csak akkor kezd el újra morogni, meg köveket köpködni magából, amikor azzal már nem igazán zavar senkit. Az a kár, hogy ezen nemes főszereplőnk csak a film utolsó fél órájában lép igazán színre, addig inkább mintha a Gladiátor című film kivágott harcjeleneteit néznénk.
De harcjelenetből legalább van jó sok, a látványvilágra adtak is a készítők. A 3D ugyan nem ad sokat a vizualitáshoz, de legalább nem is zavaró. Az akciójelenetek kimondottan jól koreografáltak, főként a nagy csata az arénában, ahol – talán egyetlen alkalommal a közel két óra során – igazán izgulni is tudunk valakiért. A csúcspont – mind történetben, mind látványban – valójában ez a jelenet, nem pedig a katasztrófa percei. Ez a kis szegmens nélkülözi leginkább az amúgy egész alkotást uraló kliséözönt. A fennmaradó részekben ugyanis a párbeszédek olyanok, mintha egy alsó tagozatos regényíró verseny dialógusait hallanánk, az érzelmileg monumentális pillanatokban pedig a nevetségesség határát bőven túllépő képi megoldásokat és kompozíciókat kapunk. Hogy csak egy példát említsek: ha három percen belül kétszer is lassítva lép elő ugyanaz a (mindkétszer halottnak hitt) hős az óriási füstből, az több mint ciki.
Sajnos sok jót nem tudok mondani a Pompejiről, a rendező Paul W.S. Anderson a sok Kaptár-rész után ismételten nem tudott bizonyítani, és filmje inkább lett a nevetséges filmkészítés mintapéldája, mint egy megbecsülendő és értékes alkotás.
