Instant Ponyvaregény, sűrített Mátrix és Ál/Arc-koncentrátum. Az utóbbi évek szinte összes amerikai kasszasikerét megkapják egy mozijegy áráért azok, akik megnézik a Kardhal című filmet.
John Travolta osztja az igét az asztalnál, miközben gyorsan táguló füstkarikákat fúj a kamerába. Hollywood és az élet kapcsolatát feszegeti, erőszakról, médiáról filozofál sokatmondóan széteső körmondatokban. Ilyet már láttam valahol, valamikor, a végén majd a slozin ül, a lyukas zokniját bámulja, amikor jön Bruce Willis, és szétdurrantja a fejét a gőzölgő halom felett - gondolnám, de a kép hirtelen kitágul, és feltűnnek Travolta beszélgetőpartnerei: pár tucat állig felfegyverzett kommandós.
A film az idézet után szinte jelenetről jelenetre erősödő ritmusban dübörög tovább. A kilencvenes évek kultuszfilmjei suhannak át egyre tágabb pupillám előtt, majd amikor végre egy laza kézmozdulattal, vagy egy gúnyos arcrándulással levezethetném a bennem felgyülemlett, agyamat feszítő cinizmust, a történet hirtelen, éles fordulattal kisiklik a kezeim közül, és csak pár perc múlva döbbenek rá, hogy egy újabb kultuszfilm és egy újabb klisé pereg a vásznon.
A szerzői jogokkal kapcsolatban ortodox nézeteket képviselő kritikusok hajlamosak lennének tolvajt kiáltani, pedig itt nem kényszerpályára került ötlettelen filmkészítőkkel van dolgunk, a Kardhal alkotói nem másolják az utóbbi évek sikerfilmjeit, hanem utalnak rájuk, ezzel szinte a Ponyvaregény utáni egész amerikai újhullámot belinkelik ebbe az amúgy nem túl érdekfeszítő akciófilmbe.
Így tűnik fel, korábbi karakterét mintegy többletjelentésként hordozva a Mátrixból ismert Nokia 7710-es, vagy a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső családcentrikus pénzbehajtójaként elhíresült Vinnie Jones. De a Tarantino névjegyének számító felcserélt időrend, és a Wachowski-fivérek közreműködésével a filmművészetbe emelt "merevítsd ki a az időt, és járd körül" trükköt is láthatjuk, ez utóbbi most nem a kung-fuzó Keanu Reeves mozgását tupírozza fel, hanem egy robbanás legvéresebb pillanatait mutatja be végtelennek tűnő perceken keresztül.
Sajnos, ha egy történet klisékből építkezik, legyenek bármilyen ötletesen is egymásra pakolva ezek a klisék, a végeredmény mindenképpen egy ordító közhely lesz. A Kardhal cselekménye sem mondható túl eredetinek. Gabriel Shear a nagymenő gengszter, és önjelölt nemzeti hős felbéreli a világ legeslegjobb hackerének számító Stanley Jobsont, hogy emeljen le egy jelentéktelen összeget, 9,6 milliárd amerikai dollárt a DEA titkos számlájáról, hogy azután ezzel a pénzmaggal sikeresen szállhasson szembe a nemzetközi terrorizmussal. Persze a tervbe hiba csúszik, és őrült rohanás veszi kezdetét, amit szemlélve nem tudhatjuk, hogy kinek kell igazából drukkolnunk, hogy ki a jófiú és ki a vesztébe rohanó gonosz.
A sablonos történethez sablonos alakítás dukál, ezért a film szereplői nem erőltetik meg magukat, inkább beleolvadnak a gyorsan pergő, de szürke történetbe. Ebből a fakó masszából csak a film egyik központi eleme, a számítógépes rendszer tűnik ki, mivel az annyira szánalmas, hogy muszáj észre vennünk. Hackerünk ebben a filmben nem a jó öreg Windows, Linux, vagy Unix rendszereken viaskodik a virtuális elemekkel, hanem egy a Mátrix csöpögő zöld betűit és opálos ragyogását utánzó idióta programot használ. A filmben egy 512 bites kód feltörése a képernyőn villogó kockák kavargatását jelenti, aminek számítógépbetyárunk gyors, ideges gépelése, és elgondolkodó arca próbál meg hitelességet kölcsönözni.
Mindezek ellenére a film nézhető, a különleges effektusok megszállottjai számára direkte kötelező, bár én speciel egy hét múlva már csak arra fogok emlékezni, hogy John Travolta hátrafésült hajjal kísértetiesen hasonlít Berényi Miklósra a Barátok köztből.
