Izolált tér, rejtélyes történések, groteszk humor és bravúros történetmesélés: Brešan porontya – nagy örömünkre – ízig-vérig a papa auteur moziját tükrözi.

Úgy fest, hogy Tito szellemének megidézése (Tito marsall szelleme), az ellenséges szerb erők lelki tusájának megfilmesítése (Szemtanúk), és a horvát pornóipar kontextusába helyezett szerelmi történet (Nije Kraj) után Brešan még a korábbiaknál is nagyobb halat akart fogni a groteszk botrányfilmek tengerében, és korábbi alkotásainak vegyes fogadtatása sem tántorította el attól, hogy – személyét a közfelháborodás tárgyának kitéve – az újkori történelem egyik legkényesebb témájához nyúljon. A pap gyermekei ugyanis a keresztény egyház születésszabályozási ideológiájának bástyáját bombázza, miközben az irónia és a realitás közötti határvonal leheletvékony jegén táncol, hogy aztán ne csak a vallás apparátusát szedje darabokra, hanem fricskát mutasson a balkáni valósággal és népességpolitikával foglalkozó tehetetlen politikusoknak, és nekünk, a történelem csinálóinak és résztvevőinek is.

Brešan legújabb főhőse ugyanis egy elhagyatott horvát sziget fiatal, katolikus papja, az újonc Don Fabijan, aki a helyi plébániához kerülve azzal szembesül, hogy

a fiatalok elvándorlása, és a közösség elöregedésének következtében egyre kevesebb utód születik a faluban.

A helyi boltos közreműködésével ezért úgy dönt, hogy – Ceaușescu után szabadon – véget vet a petesejtpazarlásnak, és az óvszerek módszerek kilyukasztgatásával kezébe veszi hívőinek sorsát, akik ily módon szépen lassan apákká és anyákká lesznek. Mint tudjuk, Istent játszani mindig kockázatos vállalkozás, és Don Fabijannak idővel bizony szembesülnie kell az általa működtetett, illetve az őt működtető rendszer hibáival, amelyekkel – mindenhatóság ide, vagy oda – képtelen megbírkózni. A mószeresen felépített kártyavár egysége – akárcsak a pap illúziórikus, gyermekektől hemzsegő, rózsaszín világának vakolata – lassan mállani kezd, és már nem csak cselekedeteinek jósága kérdőjeleződik meg, hanem Istenbe, és az egyház intézményébe vetett hitének szilárdsága is.

A Vatikán mocskainak kiteregetését, és A pap gyermekeinek aprólékosan elnehezedő drámáját persze igencsak nehéz könnyed humorral ábrázolni, és más rendező alighanem képtelen is lett volna megtartani a már említett kritikus határvonalat a könnyfakasztó dráma, és a vigyorgásra invitáló komédia között.

Brešan azonban bravúrosan játszik a zsánerekkel, és noha az alkotás magán hordozza az oly sajátos balkáni fekete humor nyomait; egyúttal át is formálja azt, amikor végül a dráma oldalára billenti el a műfaji mérleg nyelvét, aminek következtében a pesszimizmus veszi át a filmbéli főszerepet, a totális kiábrándultság pedig a történet minden szintjét velejéig átitatató erővé válik.

Kérdés persze, hogy hogyan is lehetne hahotázó komédiát kreálni abban a nemzeti kontextusban, amelyben a sebeit nyalogató, poszt-háborús Horvátország létezik, avagy igazuk van-e a szomszédos ország esztétáinak, amikor amellett érvelnek, hogy a balkáni tragikomédiák a múlt tükröződései, és mint ilyenek, a kollektív emlékezés folyamatát erősítik, mintegy terápiás jelleggel funkcionálva a mozikban?

Lehet-e a balkáni vígjáték gyógyír a múltra, pláne akkor, ha az a hit kérdését, a horvát nemzet egységét és jövőjét/fennmaradását feszegeti?

Amennyiben képes a nemzeti karakterek hiteles kifigurázására, az önirónia minden bizonnyal működhet gyógyszerként, hiszen az ország kollektív tudatának szócsöveként szolgálva a film médiumán keresztül harsogja, hogy a múlt tragédiája helyett a jelenbe kellene vetni vigyázó szemünket. A pap gyermekeinek eldugott kis faluja ezért egy olyan heterotópikus térré változik, amely egyszerre képviseli Horvátország egészét, miközben az ország működésének metaforikus szinten való tárgyalása mellé becsempészi az etnikai ellentétek transznacionális szinten jelenlévő problémáját is.

A film így globális üzenetté válik, amely posztmodern világunk keveredését a nemzeti hagyományok és a folklór elvesztésével köti össze. A párhuzam ismét merész, ám mégis humoros szekvenciákat eredményez, amelyben

afro-amerikai táncosok albán népviseletet öltve horvát nótákat énekelnek, miközben a falu gyógyszerésze a muszlimok, a turistaszezon és a keverék utódok világra jövetele miatt aggódik.

Az irónia mögött persze ott lebeg a kemény társadalomkritika és a nemzeti gyász jelenléte is, hiszen a százezrek életetét követelő délszláv háború fiataljait nem lehet egyik napról a másikra reprodukálni, arról nem is beszélve, hogy a gazdasági körülmények nem éppen a gyarapodni szándékozók táborát erősítik. Hogyan lehet tehát ismét egy egységes horvát nemzet, ha a fiatalok elhagyják a szigetet/országot, a népesség elöregedik, a külföldi tőke pedig lassan feleszi mindazt, ami a romokból megmaradt? Miképpen lehet felhívni a horvát nemzet figyelmét a baj nagyságára?

Az egyik lehetéges út a bresani filmkészítés, amely vígjáték formájában, isteni üzenetként lopódzik be a horvát otthonokba, hogy aztán minden egyes nézőjét elgondolkodtassa a humor mögül kibújó társadalompolitikai problémák és a keserű horvát jelen taglalásával. Az irónia persze mindig is könnyebb üzenetközvetítő volt a balkán filmkészítésben, mint az első perctől könnyárban úszó, fajsúlyos történelmi drámák, amelyekre az ember lelkileg-testileg felvértezve ül be, hogy aztán hosszú órákra a látvány fogja legyen. [szolid SPOILER következik] A pap gyermekei kapcsán azonban elmarad a mentális bemelegítés: Brešan nem készíti fel a mozilátogatót a dráma bekövetkeztére, és még csak nem is utal arra, hogy a történet majdan kilencven fokos fordulatot véve igencsak felborzolja a kedélyeket és szépen széttöredezi a néző illuziórikus elvárásait.

A sokk tehát garantáltan mély nyomot hagy, de hogy a keserű szájíz maradandóan beleragadjon fizikai gépezetünk legapróbb csíráiba is, Brešan nem csupán a gyermekvállalás/abortusz/meddőség hiperérzékeny témáit boncolgatja nagy elánnal, hanem mindezt a katolikus apparátus felelősségével és ideológiájával köti össze, ami aztán már végképp kiverheti a biztosítékot a nézőben, legyen az ateista, buzgó istenhívő, vagy éppen megrögzött jogi szabadságharcos.

A katolicizmus szilárdsága ugyanis a horvát autonómia egyik alapvető jelképe, amely egyúttal Európa szimbolikus testhéhez köti az országot. Brešan a történelmi kapocs szentségének ellenére egy suhintással kettémetszi a képzeletbeli fonalat, s aprólékosan feltérképezi az intézmény mocskos – pedofil-korrupt – titkait, aminek köszönhetően nem csupán a vallás piramisa dől magába, hanem a horvát-katolikus köteléknek köszönhetően az egész nemzetteremtő ideológia is.

Brešan filmje tehát a poszt-háborús Horvátország Achilleus-sarkába döfi kiélezett kését, és brilliáns módon facsarja ki magát az istenné válás, illetve az ezzel járó felelősség témakörét is. A pap gyermekeinek egyik leglényegesebb, – s egyúttal legtrükkösebb – kérdése az, hogy

lehet-e Istent játszani a nemzet fenntartásának érdekében, és az egyháznak mindebben mekkora szerepe jut?

Brešan filmjének zseniális húzása az, hogy e kérdésekre nem ad választ: a kis horvát faluban Isten már minden bizonnyal halott ugyanis, a történetben pedig minden egyes karakter valahol az ő szerepét játssza: a pap beleavatkozik a gyermekvállalás kérdésébe, és átejti saját hívőit, míg más az egyház által hevesen ellenzett abortusz mellett dönt, vagy éppen megválik világra hozott gyermekétől. A pap gyermekeiben Brešan mindhárom esetet illusztrálja, sőt, kitér a gyermektelenség, a szabados szexuális életvitel, és az ehhez asszisztáló papok szerepére is, mintegy totális körképet adva a huszonegyedik századi Kelet-Európa reménytelenségéről.

Brešan legújabb dobása egy roppant komplex alkotás, amely sokszor megnevetteti, s meg is lepi nézőjét nyíltságával és keserédes balkáni humorával, miközben vizuális világával a képzőművészetek szintjére emeli a filmet. A horvát rendezőre jellemző hangnemváltások, azaz a fokalizáció és a történet tér-idő szerkezetének összekuszálása csak még izgalmasabbá teszik az alkotást, amelyet tovább tetéznek az elbeszélést kiegészítő fantázia-jelenetek, és maga a reprezentáció líraisága is. Az elhagyatott sziget közvetlen világa, a karakterábrázolás sokszínűsége, a jellegzetes balkáni humor és kelet-európai gondolkodásmód fúziója egy megmosolyogtató, de fanyar portrét eredményezett, tele bibliai kompozícióval és utalással, és számos egyéb vizuális és narratív csemegével.

Brešan auteur-mozija tehát mindenképpen megért egy misét, már csak azért is, mert roppant aktuális témákat feszeget, mindezt pedig olyan finom ecsetvonásokkal képes vászonra vinni, hogy az ember lánya teljesen elvarázsolódik.