Az új-zélandi Andrew Dominik westernje igazi balszerencsés mozi, ami a létrejöttét csak annak köszönheti, hogy egy olyan kaliberű világsztár harcolt a leforgatásáért, mint Brad Pitt.
A stúdió fejesei az első verzió láttán valószínűleg foghatták a fejüket. Az akkor még jócskán több mint háromórás filmmonstrum tobzódott a hosszú snittekben, és a történetmesélés, valamint Jesse James legendás rablásai helyett inkább pszichológiai dráma volt egy üldözési mániában szenvedő rablóról, és az őt bálványként imádó követőjéről. A stílus és az elképesztően hosszú cím maradt (ez utóbbihoz Pitt ragaszkodott a szerződésében), viszont a Warnernél elérték, hogy a rendező több mint fél órát nyessen ki filmjéből. Még ezután sem bíztak benne, ám a velencei siker meghozta a bátorságukat, így végül a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford mozikba kerülhetett.
Amit Roger Deakins itt operatőrként művel, azért simán megérdemelne egy Oscart. Az, hogy nem kaphatta meg, csak azért volt, mivel a Nem vénnek való vidék jelölésével saját magának állította konkurenciát, így a szavazatai kétfelé vándoroltak. Robert Elswit nevető harmadikként vághatta zsebre a díjat. Az operatőr egy interjúban nemes egyszerűséggel viktoriánus westernnek nevezte a film látványvilágát, és ennél jobban magunk sem tudnánk összefoglalni a lényegét.
A történet végtelen ráérősséggel csordogál. A cselekmény szinte minimális, hiszen a lényeg pont azon van, hogy a végtelen szabadidővel rendelkező figurák ráérősségükben összeesküvés elméletekkel múlatják az időt egészen addig, míg azok tényleg valóra nem válnak. Brad Pitt játéka évek óta nem volt ilyen energikus, ami talán azért lehet, mert ő mindig akkor van igazán elemében, amikor kattant fickókat játszhat. Casey Affleck-kel alkotott párosuk igazi telitalálat, hiszen olyanok ők, mint a tűz és a víz. Dominik mozija nemcsak egy árulás története, de ítéletet mond a mai sztárkultuszról is, és arról, hogy az ismertség még nem csinál automatikusan hőst belőlünk.
