Íme egy a filmművészet axiómái közül: "Ang Lee minden alkotását szeretni kell!".
De legalábbis értékelni, hogy a tajvani születésű rendezőnek látszólag tökéletesen mindegy, hogy milyen miliőt kell vászonra varázsolnia, milyen műfaji sémának kell megfelelnie, vagy miféle társadalmi réteget kell jellemeznie. Bárhol, bármilyen területen képes maradandót alkotni. Lényegtelen, hogy a helyszín a XIX. századi Anglia, a középkori Kína, esetleg Amerika, illetőleg műfaj tekintetében nincs kizárva sem a kém- (Ellenséges vágyak), sem a homoszexuális melodráma (Az esküvői bankett, Brokeback Mountain), sőt, még akkor sem száll inába a rendező bátorsága, ha akciófilmmé butított képregényt kell a filmvászonra kasíroznia (Hulk). Ő minden esetben jót alkot.
A Woodstock a kertemben eltér mindentől, amit eddig láthattunk tőle, mégsem mond ellent a fent említett alapigazságnak. Adott egy szerencsétlen, szülői elnyomástól szenvedő meleg fiú, Elliot Tiber (Demetri Martin), aki feladja festői ambícióit, s hazatér, hogy a családi vállalkozásként működő motelt megmentse a csődtől. Engedélye már van és fesztivált készül szervezni - bár lövése sincs, hogy milyen fellépőkkel. Egy újságcikkben felfedezi, hogy a közelben készülő fesztiválnak viszont helyszín-problémai vannak. Micsoda szerencsés véletlen! Hiszen a szervezők és Elliot Tiber találkozásából született a legendás Woodstock, ahol több tízezer hippi hirdette a szeretet, a szabad szerelem fontosságát, no meg a marihuána és egyéb tudatmódosítók jótékony hatását.
Aki igazi koncertfilmet vár, eredeti bevágásokkal és neves zenészek számaival, csalódnia kell. Rendezőnk ugyanis elsősorban Elliot Tiberre és a valódi Woodstockot szervező csapatra koncentrált. A forgatókönyv alapját képező önéletrajzi könyvnek megfelelően - ahol Tiber bevallja, hogy egyetlen koncertet sem látott - nekünk sem adatik meg, hogy a csápoló tömegbe vegyülve megízleljük Woodstock zenei csodáit. Viszont a főszerepő Tiber szerethetően esetlen figurája mellett megfigyelhetjük a szállást biztosító motelvezető szülők már-már paródiába hajló alakját (Imelda Staunton - Vera Drake, Henry Goodman - Huligánok), a zen mesterként bölcs meglátásaival besegítő transzvesztitát (Liev Schreiber - X-Men kezdetek: Farkas), a Vietnamból hazatérő és az ottani borzalmakat nem teljesen ép elmével átvészelő Billy-t (Emile Hirsch - Út a vadonba) és a fészerben lakó és bőszen, de főleg meztelenkedve próbáló alternatív színházasokat. Itt említeném meg, hogy James Schamus producer- forgatókönyvíró (egyébként Lee állandó alkotótársa) megjegyezte, hogy a legnagyobb kihívást a castingnál az jelentette, hogy olyan emberekre leljenek, akik nem kigyúrtak és rendelkeznek még némi fanszőrzettel.
Ang Lee, a Michael Wadleigh 1970-es dokumentumfilmjére reflektáló osztott képernyő használatán túl, és az eredeti darabban is megszólaltatott mobil toilette-et ürítő munkáson kívül szinte semmit nem mutat Woodstockból, csak az előkészületeket, a bárgyú-vidáman mosolygó tömeget, valamint a háttérben az idegösszeomlás határán egyensúlyozó, kapzsi édesanyát. A zene természetesen nem maradhat ki, bár az is egyedi válogatásban jelenik meg. A fesztiválon és a soundtrack-en is helyet kaptak: Country Joe McDonald and the Fish, a Jefferson Airplane, Richie Havens Handsome Johnny-ja és a The Band, ám én személy szerint kissé hiányoltam a The Who-t vagy Santanát, hogy Joe Cockert, vagy Jimi Hendrixet már ne is említsem. Ugyanakkor egy The Doors-szám hallható a filmben, annak ellenére, hogy ők nem vettek részt a fesztiválon. No, de miért is rónánk fel ezt hibaként, hiszen Elliot identitáskeresésének csúcspontja egy Judy Garland-bakelithez és egy igen szemrevaló, szintén homoszexuális munkáshoz kapcsolódik (Garland felejthetetlen filmszerepei mellett - vagy éppen azoknak köszönhetően - a queer mozgalom idoljává vált). Ráadásként megkaphatjuk a filmtörténet egyik legérzékletesebb trip-jelenetét egy VW kisbusz festett vászonnal kibélelt utasterében, melynek Paul Dano, a Vérző olaj és A család kicsi kincse tehetsége a tulajdonosa.
Koncertfilm helyett tehát csodálatos hangulat-film, bájos elszakadás történet ez, valamifajta kifacsart, hollywoodi Zimmer Feri-sémával megspékelve. Inkább örömfilmezés, akárcsak a nálunk nem régiben bemutatott Rockhajó esetében. Aki, ez utóbbi filmnek meg tudta bocsájtani a "történetlenségét", annak a Woodstock a kertemben sem okoz majd csalódást.
Ang Lee, saját bevallása szerint az elmúlt tizenhárom évben hat drámát rendezett. Éppen ideje volt egy kis friss lélegzethez jutnia.
