A szívfacsaró történethez elvileg minden adott a francia rendezőnő harmadik filmjében: Camille egy párizsi kamasz, akinek szerelmi életét a macsó Sullivan lángoló természete keseríti meg. Kettejük története 1999 telén kezdődik, amikor a tizenöt éves gimnazista lány beleszeret a tizenkilenc éves szívtipróba, aki – bár érzelmei elvileg lángolnak Camille iránt – úgy dönt, hogy Dél-Amerikába utazik megtalálni önmagát, vagy legalábbis azt a valamit, ami utat mutat neki az élet útvesztőjében. Hogy mi is lenne ez, nem derül ki, ám annyi bizonyos, hogy korántsem az érte rajongó leányzó személyében keresendő, és Sullivan önmegvalósítás címszó alatt le is lép az országból. A lány persze összeomlik, ami nem is meglepő, hiszen élete első szerelméről van szó, aki minden könyörgés ellenére gyalogkakukként tűnik el a lány mindennapjaiból. A hátrahagyott szerelmes nem bírja el az érzelmi sokkot, és egy évekig tartó szenvedéshullám indul el az életében. A nehézkes kilábalás után az építésszé cseperedő, felnőtt Camille végül beleszeret egy idősebb, norvég kollégába, Lorenzbe, akivel megtalálja a boldogság kék madarát, és látszólag sínre is kerül az élete. A néző a film ezen pontján akár fel is lélegezhetne , ám az illuzórikus képbe belerondít a nyolc év hallgatás után ismét felbukkanó Sullivan, és mint az lenni szokott, az események ismét bonyolódni kezdenek.

A Viszlát, első szerelem! megható, romantikus történet is lehetne, ha Mia Hansen-Love a címben szereplő érzés pozitív oldalát is megmutatná. Camille életében azonban a szerelem leginkább a letargiát szolgáló mumusként van jelen, és egy grandiózus szenvedéstörténetbe burkolja a lány életét. A film legfelhőtlenebb pillanatait is átjárja ugyanis a szerelem ambivalens, keserédes érzése, és egy percig sem hagyja önfeledt mámorban úszni sem az ifjú párt, sem az első csókra békésen emlékezni próbáló nézőt. A Viszlát, első szerelem! sajnos kihagyja a történetből az érzelmekkel együtt járó önfeledt, kamaszkori örömöt, a másik félbe vetett világmegváltó hit abszolút voltát, és a szerelem irreális világának ábrázolását is. Ami így megmarad, az az állandó letargia és a depresszió, amely az eredeti francia címet tekintve („Fiatalkori szerelem”) igencsak kiábrándító perspektívát kínál a kamaszkor határát alighogy átlépett ifjak számára.

Camille és Sullivan kapcsolatában vagy a testiség dominál, vagy a másik teljes hiánya: Mia Hansen-Love a szerelemnek csupán két oldalát mutatja meg, azaz vagy szex van, vagy semmi sincs, hacsak nem számítjuk fel az együttléteket megelőző és/vagy az azokat követő veszekedéseket. Az állandó csatározás, amelyet a fiatalok Sullivan közeledő távozása miatt vívnak, nem csupán a szerelem pozitív oldaláról festett képet semmisíti meg, hanem egyúttal lehetetlenné teszi a főhőssel történő azonosulást is. Mivel nem látjuk az önfeledt mámorban lubickoló ifjú páros szerelemittas pillanatait, ezért Sullivan távozása igazándiból csak megkönnyebbülést hoz a történetbe: a veszekedések megszűnnek, nincs több hiszti, és a csatározásokat követő könnyzápor is el-elapad.

Sullivan távozása után is meghatározó marad a filmben a Hansen-Love-féle elidegenítő, tárgyilagos elbeszélés, ezért az időközben egyetemistává cseperedett fiatal lány mindennapjaihoz is csak kellő távolságból asszisztálhatunk. Nincsenek dialógusok, nincsenek igazi történések, csupán Camille lebiggyesztett szájú hétköznapjait követhetjük végig: a lány magányos évei vagy a munkáról, vagy a tanulásról szólnak, barátai nincsenek, és szülei válása után olyan ember sem akad a családban, akivel megbeszélhetné emocionális viharait. A lány érzéseihez tehát továbbra sem kerülhetünk közel, és így csak fejtegetni tudjuk, hogy éppen mi játszódhat le a főszereplő fejében. Az állandó tippelgetések sajnos monotonná és kissé vontatottá teszik a filmet, és olyan alapvető kérdésekre sem kapunk választ, mint hogy miért is szakított Sullivan, mit talált meg dél-amerikai tartózkodása alatt, és a legfontosabb: mit érzett Camille, amikor elhagyták, és mi van benne akkor, amikor összebútorozik a norvég építésszel?

A sokak által fejlődésregényként titulált film elveszíti a zsáner esszenciáját, és a főszereplő jellemváltozására nem következtethetünk a történet jeleneteiből. Ugyan a lány levágatja a haját, fülbevalót kezd hordani és elköltözik szüleitől, de belső morfondírozásait továbbra sem ismerjük meg, és bárhogyan is próbálják beleerőltetni egyes kritikusok: a filmben semmiféle személyiségváltozás nem megy végbe. Camille nyolc év múltán is ugyanolyan szerelmes Sullivan-be, mint tizenöt évesen, ugyanúgy kívánja a szexet is, és mivel mást nem is igazán tudunk meg róla a film során – a lány ugyanolyannak tűnik a szüzsé előrehaladtával, mint amilyen kezdetben volt. Ami tehát így kialakul, az egy óriási szenvedés-massza, amelyben egy kamasz képtelen elfelejteni első szerelmét, és életét végigkíséri a Sullivan utáni vágyakozás.

Tematikai élvezetek helyett így be kell érnünk a vizuális gyönyörrel: Franciaország tájait több évszakban is megcsodálhatjuk, sőt, Camille egyetemista kirándulásai során elmélyedhetünk az európai építészet csodáiban is. Sajnos azonban a gyönyörűen fényképezett táj és a kitűnő színészi játék is képtelen elfeledtetni a tematikai hiányosságokat, és a film végén ugyanolyan tanácstalanul pislogunk, mint a főcím után. Persze az is elképzelhető, hogy a kamaszkori mámor nélkülöz mindenféle racionalitást, és a Viszlát, első szerelem! szekvenciáiban nem is ildomos keresni a logikai kapcsokat, hiszen egy fiatal, szerelmes lány agyában és összetört szívében nincs is más egy összezavarodott világon kívül.

Mia Hansen-Love harmadik nagyjátékfilmje egy szerelem krónikáját meséli el, ám az érzés negatív oldalának és hatásainak túlhangsúlyozása által elveszik a melodrámai szituáció emocionális töltete. Ennek hiányában a Viszlát, első szerelem! csupán egy egyszer nézhető, szomorú történetté válik, amely inkább a szenvedés következtében kialakult közöny leírásaként funkcionál, mintsem szívszorító drámaként.