Végre egy magyar film, amelyben megvalósították a filmben rejlő társasjáték lehetőségét. A műfaji filmek többsége körülbelül az öt-hat évesek érzelmi és értelmi szintjére állítja be magát, remélve, hogy ezzel teljesíti leginkább a közönség ki nem mondott kívánságát. De mégis, mi az izgalmasabb: az ismeretlennel való játék vagy a világ bárgyú arculatának leolvasása?
Az Állítsátok meg Terézanyut (2004) című filmje után nem vártam Bergendy Pétertől azt, hogy ehhez a kelet-európai témához komolyan, drámai módon nyúljon hozzá. Játékfilmet kaptam, de végre olyat, amelyben egyenrangú játékosként vagyok jelen a rendezővel egyetemben. Kritikusi feladatom mégsem ilyen "egyszerű". A játék szintjeiről érdemes beszélni, főleg azért, mert a film merészen sokat hibázott.
A thriller kezdő inzertje elárulja, hogy a film története "az ellenforradalmi események" – vagyis az 1956-os forradalom – után játszódik. A téma pedig "az egész személyi állomány felülvizsgálása", amelynek célja a létszámcsökkentés, a bizonytalanok és hűtlenek eltávolítása az állami gépezetből. A rendszernek 1957. december 31-ig kell "megtisztulnia". A kezdő képsorok karácsonykor játszódnak. "A szeretet ünnepére készülnek most is az emberek" – szólal meg a rádióban egy ismerős női hang. A karácsonyi készülődés "bája" keveredik Jung András (Nagy Zsolt) már-már nevetségesen pedáns rendszertevékenységével. Ünnep ide vagy oda, otthonában, egy konspirációs lakásban vizsgáztat, ahova a jelölteket várja "elbeszélgetésre". A szünetben megérkezik az "apa", Markó Pál (Kulka János) egy ajándék angyallal, és egy vacsorameghívással a zsebében. Amikor már András azt hinné, véget ért a "szocialista munkanap", elfogytak a vizsgázók, megérkezik a barátnő, Gáti Éva (Hámori Gabriella) is, a bonyodalom élő hordozója, aki András vizsgájának kulcsszereplője lesz.
A lakással szemben, az utca másik oldalán, Jung elvtársat egy másik konspirációs lakásból figyelik és hallgatják le, ugyanis a vizsga szabályzata kimondja, hogy aki vizsgázik, minderről nem tudhat. Még a vizsgáztató bizottság résztvevői is csak éppen annyit tudhatnak, amennyi szükséges, azt azonban, hogy pontosan mi felé terelik a történetet csak az elnök (Haumann Péter) tudja. A vizsga éppen ezért nem csak Andrásé. A filmben mindenki vizsgázik: a szereplők és a nézőközönség egyaránt.
Nem ismerem a filmalkotók szándékát, én csupán a hatásról beszélhetek, de be kell valljam, hogy az első benyomásaim a filmről ellentmondanak a kritikám végső kicsengésének, ugyanúgy, ahogy a film kezdeti szerkesztése és hatásvadász jellege is a történet végkifejletének.
A történetet hordozó karakterek első pillantásra idegesítően sematikusnak, kidolgozatlannak tűnnek: szerepet kap az okoskodó hivatalnok (Scherer Péter), a szigorú, de mélyérzésű ávós (Kulka János), a vasba bugyolált, de érző szívet rejtő megfigyelő tiszt (Nagy Zsolt), az extravagáns angyali szerető (Hámori Gabriella) és a kövér, sírós, mindent kifecsegő kispap (Elek Ferenc). A szereplők dialógusai egyneműek, a humorral inkább csak próbálkoznak. A meghitt jelenetek sokszor giccsbe, az akciók pedig félresikerült álakciókban végződnek. A díszlet egészen ügyes: kezdve a lakás berendezésétől, egészen a tárgyakba rejtett teljes megfigyelő apparátusig. A zene viszont erőltetett, mintha arra használná a rendező, hogy ezzel pótolja a maga thrillerének a hiányosságait. A kamera profi használata és a képszerkesztés az, ami a film megmentője. A kézikamera jól mozog, kiszámíthatatlan. Ez a kiszámíthatatlanságra építő stílus megteremti a film egységét. A kamera rezdülései, a hirtelen életlenedés, és hirtelen fókuszálás azt a hatást kelti, hogy itt mindenki figyel mindenkit, és még a figyelőket is figyeli valaki, sőt a legfőbb figyelők is ki vannak téve az ellenőrzésnek nézőközönség által.
Ez az izgalmas képi megoldás tartja fenn a figyelmemet, még akkor is, amikor már azon merengenék a sémákat szemlélve, hogy miért kell “nekünk“ thrillert forgatni. Kényelmesen, érzelmi, szellemi szendergésben követem a vásznon zajló eseményeket. A hibák elérték a céljukat. Nem várok már semmit a filmtől, de "ébresztőt fúj az angyal harsonája". Az eddig felsorolt hibák egy pillanat alatt műhibákká válnak, lehetőséget teremtve arra, hogy a film hatása megsokszorozódjon. A sémákból kibújnak a valóságos emberek, a szerepek ideje lejár. Túlzott magabiztosságom a történet menetét illetően egy pillanat alatt szertefoszlik. Bizalomból többször megbuktak a szereplők egymás előtt, és mégis, ki az, aki ennek ellenére bízni tud a másikban? Lesz-e olyan, aki tovább játszik a szerepével, netán olyan, aki némán lép ki a "szocialista-konspirációs-ki nevet a végén" társasjátékból? És hogy ki nevet a végén? Én, a néző biztosan, mert végre én is a játék része lehettem.
