Ki van ez találva! Tommy Lee Jones, Donald Sutherland és persze Clint Eastwood együtt, az öreg fiúk, akik mindent megoldanak, még azt is, amiről a fiatal vagányok csak álmodni tudnak: vigasz nyugdíj előtt (után). Az Űrcowboyok című mozit maga az életműdíjas mester, Clint Eastwood rendezte, szép mese, ha nem vagy túl igényes. Engem persze a ketyerék, a gépek, meg az űrsikló érdekelt, itt látni kívül-belül - már ami nem titkos - mindenféle egyéb alrendszerrel egyetemben.
Valahol az űrben lerobban egy orosz információs műhold, és le akar esni a Földre. Igen ám, de ez a böhöm olyan ósdi, hogy csak az egykori szupertervező, Eastwood tudná megszerelni. Ő meg csak úgy vállalja, ha régi Nagy Csapat összeállhat. És összeáll. A bibi ott van, hogy a ruszkik - akiktől a felkérés érkezik - még mindig titkoskodnak, az infóbolygóról túl későn derül ki, hogy a hidegháborús időkből fenn maradt űrkilövő állomás, hat éles atomrakétával. Mint ilyenkor lenni szokott: a világ van veszélyben.
A mozi természetesen ziccerszerepeket kínál: mindenki ezeket a trotlikat röhögi a bázison, ahol orvosi vizsgálatok következnek, meg kiképezik őket a legújabb technikai őrületekre. Ők persze hazavágják a nevetgélőket: a legjobb csajok velük mennek táncolni, a legnehezebb súlyokat ők nyomják ki, s persze többet tudnak, mint egy szuperkomputer. Mert a kezükben van minden, nem a programokban... Ez a balhé Eastwoodnak meg Sutherlandnek jól áll és nagyszerűen megy, (Sutherland például vastagszemüveges rövidlátót játszik, képzeld el, milyen lehet a szigorú űrorvosi vizsgálaton...) James Garnernél (aki berepülőből prédikátor lett...) kicsit csikorognak a poénok, de Tommy Lee Jones hozza magát, igaz, rá épül a film alaphelyzete: a "lehetetlen küldetés", amire TLJ rádobja az életét. (Hős lesz: ez egy patrióta mese.)
Az izgalmakon túl egy mai mítosz mozgatja a sztorit: a fiúk, mintha a "forever young", (örökké fiatalnak lenni), című Alphaville-slágert képeznék le a vászonra, azt az életvitel jelszót, amely manapság nagyon benne van a levegőben. Ami azért fura kulturális jelenség: mindenki kortalan, nagyapa korabeli popsztárok tértek vissza - lásd Mick Jagger - és az unokák az apákkal (nagyapákkal) együtt élvezik az egykor kedvenc koncertsztárokat: az élmény nemcsak korosztályokat ível át, de virtuálisan megszünteti a generációs különbséget: én is azt élvezem, amit az unokám és megfordítva. Nincs öregedés! (Hogy aztán igaziból ez csak álom, az más kérdés: ötven felett egy kirúgott menedzser nem igen kap állást...) Lényeg az, hogy a filmstúdiók megint rátaláltak egy szociálpszichológiai igényre. Eddig csak azzal vigasztalták a tévé- és mozinézőt, hogy koros férfiakra és húszéves lányokra osztották a szerepeket, akár híreket mondtak, akár szerelmi történetekben kergetőztek. Most viszont kiderült, hogy ez nemcsak az őszülő halántékú férfiak játéka, hanem erre forog a világ: korosztályok egyesüljetek! Sőt ez a mai mítosz már nem is csak azt akarja mondani, hogy a fiatalság örökké tart, itt a fordított generációs különbséggel vigasztalnak - te vagy lemaradva, ha kineveted ezeket a trotlikat, örülnél, ha a tizedét tudnád annak, amit ők. Tanfilm, ezúttal a megállítható időről.
Ezen túl marad a technopark: hogyan működik az egyszemélyes minirakéta, hányszoros biztonság van beépítve a rendszerbe, mit hogyan csinál a sikló munkavégző óriáskarja, és mi van, ha elromlik az űrklotyó?
Képeskönyv. Lehet, hogy Nyúlival, az unokámmal is elmegyek megnézni: ha kibírja az izgalmakat, tán még felelhet is űrhajóból egy piros pontért...
