Bosznia-Hercegovina, 1993. A háború közepén történik egy erőszakos halál. Ám ez a halál egyszerre egy jó cselekedet és egy átvállalt sors. Srđan Golubović szerb rendező filmje, a Templom a dombon erre az eseményre és ennek következményeire fókuszál. Egy vízbe dobott kő, mely számtalan hullámot kavar. A körök pedig mind emberi sorsok.
A filmet nézve úgy tűnik, nincs semmi ok és következmény nélkül. Marko (Vuk Kostić), a fiatal szerb katona eltávozást kap a frontról, a villámlátogatásba pedig rengeteg szeretetet sűrít: meglátogatja apját (Aleksandar Berček), jegyesét (Hristina Popović), legjobb barátját (Nebojša Glogovac). Aztán az igazságérzete nem hagyja, s kiáll egy muszlim boltos, Haris (Leon Lučev) mellett, de a tragédia bekövetkezte elkerülhetetlen. A Templom a dombon tipikusan az az alkotás, amiről nehéz anélkül beszélni, hogy ne rontanánk a filmélményen, ugyanis a dráma a szerkezetnek köszönhetően kap egy erős ívet. Az első jelenetsor a lavinaindító esemény, aztán a tizenkét évvel későbbi élethelyzetek következnek, ez a film jelentős játékideje, a hosszas újrarendeződés. S amikor már nem ugyanúgy érzünk, csillapul a harag és a döbbenet, akkor láthatjuk a teljes tragédiát. Ügyes rendezői fogás ez a fajta zárás, a dráma folyamatos adagolását éri el ezzel, illetve rávilágít az idő, az évek érzéseket formáló erejére. Itt ugyanis felejtés nincs, de megbocsájtás…
A film precíz szerkesztettsége motívum szinten is megmutatkozik. Ha csak az ott felejtett cigarettára gondolunk: kicsiben mutatja meg, ami nagyban történik. Valaki más helyett felejti ott a cigarettát, aki valaki más helyett halt meg. Időben eltolt párhuzamok, mint a hullámok a körött a bizonyos vízbe hajított kődarab körül. Az ismétlődő motívumok szolgáltatják a karakterrajzokat is. A szereplők keveset beszélnek, ehelyett hétköznapi rituáléik által ismerjük meg őket: a reggeli kávéfőzés, az egyedül elfogyasztott ebédek, a megtartott jegygyűrű – egy-egy ember élete… Ezekhez társul egy-egy tragédia is.
A terek többnyire zártak: panellakás, kórházi szoba, munkahely. Ezekhez képest fellélegzésszerű élmény, amikor kinyílik a tér és a dombon vagyunk – az épülő templomnál. Ám mégsem ez a film kulcsa, az egyedül maradt apa ugyanis nem különösebben bölcs vagy szakrális. Sokkal inkább makacs. Templomot akar építeni, mert nem maradt neki más. A megváltást a fiú (Nikola Rakočević) hozza, a következő ártatlan generáció, aki válasz a semmiből jött rosszra a maga egyszerű jóságával. S ekkor felmerül a nagy kérdés: ha felejteni nem is lehet, megbocsájtani igen?
Csendes folyású film a Templom a dombon, mégis végig egy thriller erejével hat. Az a fajta alkotás, ahol a forma és a tartalom egyenértékű, és ez az érték igen magas!
