Van egy vidék, nem túl messze innen, a volt Szovjetunió nyugati határaihoz közel, ahová a bolsevik rendszer családos szibériai bűnözöket telepített, Isten tudja mi okból: Transznisztria. A civil törvényeket úri kedvtelésnek tekintő morcos, tetovált, mélyen vallásos férfiak hagyománytisztelő közössége az egyenruhás rendfentartókat irtani való patkányoknak tekinti, és valamiféle ősi bűnkódex értelmében rabol, öl, él vígan, míg az ártatlan teremtményeket védelmezi. Pénzt a házban nem tart, fegyvereit szent áhítattal tisztogatja és néhanapján fehér galambokat röptet.
Nos, képzeljük el mindezt filmen... – mit mondjak, nem hangzik rosszul, ugye? De hadd feszítsem tovább. A nyomor szélén élő és maffiaszagot árasztó ádáz akasztófáravalók szellemi atyja John Malkovich, erős orosz akcentussal, a rendszerint szaunában sziesztázó tetoválómester Peter Stormare, hasonló nyelvi hibával, s az autós üldözések főszereplői kombi, őskövület Ladák. Futnak még: szocreál lakónegyed, rengeteg kalasnyikov, rendszerváltás, dermesztő hideg és egy Oscar-díjas olasz rendező, alkotói pályaíve legmélyebb pontján.
Gabriele Salvatores Szibériai nevelése Nicolai Lilin azonos című emlékirata alapján készült, amely a kilencvenes évek folyamán közepes népszerűségnek örvendett az olasz olvasók körében. A tucatponyvák élményszintjét alig megütő olvasmány azonban monumentális közhelytemető, coelhói szintű spekulációk vég nélküli orgiája, olcsó kelet-európai szentimentalizmus. A film nemkülönben. Ha az imént vázolt hangulati elemek összessége ígéretes alapszituációt is teremtene – s a látványvilágért felelős Rita Rabassini, valamint a kamerát kezelő Italo Petriccione meg is tesznek érte mindent – a megszólaló és cselekvő hősök története a kapkodó, dilettáns, vértelen rendezésnek köszönhetően egy borzalmas tanmesébe torkollik, és mitagadás, nézhetetlen.
John Malkovich Kuzya-karaktere vezéregyéniség a szibériai férfikommuna körében, unokája pedig Kolima, akit az öreg az erkölcsös haramiák törvényei szerint nevelget. Itt mindenki mély tisztelettel fogadja az Ortodox Anyaszentegyház tanításait, két gőzfürdőzés között szertartásosan rajzoltatják bőrbe élettörténeiket sok-sok pravoszláv kereszt képében, s a szegénykonyhák falán revolveres szentek festményei lógnak. Kolima legjobb barátja az izgága Gagarin, gyerekkoruk a szénlopás jegyében telik. Tíz esztendősen rugósbicskát kapnak ajándékba Kuzyától, amellyel horogra akasztott disznóhullákon edzenek. Nagyapának minden helyzetre van egy-egy mélyenszántó életbölcselete. Gagarin börtönbe kerül, kamaszként szabadul, Kolimában közben gyerekes vonzalom ébred a körzeti orvos együgyű lánya iránt. A szűk baráti kör négy tagja közül egy áradás alkalmával megfullad a leggyengébb, ami hatalmas törést idéz elő a lelkekben. Gagarin rövidesen valami borzasztót követ el, és felcsap kokainárusnak. Kolima gazemberi becsületből felesküszik barátja elpusztítására, így hát beáll az orosz hadseregbe, és Csecsenföld sziklás tájain vadászik Gagarinra.
Amint már említettem, a film látványvilága az egyetlen, melyre panaszunk nem lehet. Bíborvörös szobabelsők, sötét tónusú öltözetek, nyomasztóan árnyas közelképek, verejtékező, tagbaszakadt felsőtestek és lerobbant kommunista tömbháznegyedek alapozzák meg a többre érdemes hangulatot. Néha lassítással is próbálkozik Salvatores, igyekezete azonban hiábavaló, az arcátlanul amatőr történetvezetés hiányosságait lehetetlen palástolnia. Három idősíkban ugrál oda-vissza. A felnőtt Kolima vadászösztöneihez a gyermekkorban szerzett tanítások nyújtanak fundamentumot, állandó visszapillantások tömkelegével, közben be-beúsznak a cselekmény gerincét alkotó kamaszkor eseményei. Ez az állandó időtenisz nem okoz különösebb zavart, hisz ott van eligazítónak Kolima gyerek, tinédzser és egyenruhás alakja. A bajok forrása főként az aránytalanságokban és a – valamiért az újabb olasz filmekre nagyban jellemező – mozgás-beszéd-vágás fejletlen koreográfiájában keresendő. Rövidre vágott és elnagyolt jelenetek, harsány klezmer és süket csend váltogatják egymást, kínzóan erőltetett kelet-európaiság dominál, s az ifjú litván színészek formázta két főhős a jellemfejlődés fikarcnyi jelét sem mutatja.
A rendező nyilván Malkovichra alapoz, az öreg sztár azonban ismét túljátssza karakterét. A minden hájjal megkent, mélykonzervatív, bölcs Kuzya gyakran indokolatlanul ripacs, családfői tekintély helyett itt-ott meddő őrültet alakít, s a forgatókönyvnek hála szikár arcából rémesen gügye mondatok buggyannak elő. Malkovich-csal egyetemben Salvatores az alapanyagot is kissé túlbecsüli, roppant nagyot próbál ábrázolni, ám minden igyekezete ellenére egy ingerszegény, hatástalan, önmagából néha akaratlanul is gúnyt űző, felesleges filmmel pazarolja a néző (de legalábbis a kritikaíró) drága idejét.
