Benne leszek a tévében

Sofia Coppola szűkebb értelemben annak a Variety-cikknek ment utána (vette meg a jogait), amely egy celebekhez betörő tinibandáról mesélt pár éve; a film vége felé maga az újságírónő is megjelenik, amint interjúzik a sztárokat meglopó sztárokkal. Aranyos. Tágabb értelemben nyilván egy szubkulturában történő mélyásást tervezett véghezvinni, már amennyire nem paradoxon ez egy ennyire felületes értékrendű közegben. A szóban forgó Los Angeles-i tiniken nem kérjük számon, hogy Nietzsche helyett a shake-that-ass refrénű popdalokat tudják betéve (mennyi ilyen van, te jó ég!), nyilván a világ nagyobbik fele van ezzel így, és igazából nincs is bennük semmi eget rengetően tragikus. Szóval nem egy Larry Clark-os miliő. Legalább is messziről nézve. Szívnak, ruha alapján ítélnek, hazudnak az anyjuknak. Annyi emeli ki őket ebből a színes szürkeségből, hogy sorozatrablásba kezdenek. Ehhez komoly előkészületeket végeznek, egyrészt megnézik a neten, melyik sztár nincs otthon a hétvégén, másrészt megnézik a neten, hogy hol az lakik. És ez bejön, sokáig.

[img id=486527 instance=1 align=left img]Lindsay Lohan Fan Club

Néha egyébként a sztárok is lopásra adják unatkozó fejüket, és együtt ülni eggyel, akit meg a mi érettségi előtt álló főszereplőink raboltak ki, nyilván olyasmi élmény, amiből aztán lehet írni egy könyvet akár. Mert bár felületesek és tanulatlanok, de nem teljesen ostobák. Van köztük, aki a végsőkig, sőt azon túl is remekül adja el magát mint áldozatot, szemrebbenést nem ismerő bátorságát láthatóan a kamerákból, a villódzó vakukból nyerve. Antihősök ők, nem igazi barátok, nem szeretők, s bár kimondanak igazságokat, miszerint döbbenetes, Amerika (nem csak ők) mennyire imádja a Bonnie és Clyde-sztorikat, valójában emberként ők nem csak a saját idoljaiknak, Lindsay Lohennek vagy a már eleve semmit nem érő Paris Hiltonnak tompa árnyékai, de lényegében emberi értékek híján sztárbűnözőkként sem fog rájuk tekinteni az utókor. Hiszen eleve a világ, amiben hisznek, csak a jelent ismeri, az egynyári slágereket, a folyó év divatját, az aktuális és bizony gyorsan változó érdekviszonyokat.

Miről szól?

Hogy ebből a végeredményben mégis csak hallatlanul izgalmas témából miért lett közepes film, arról fáj ezt mondani, de Sofia Coppola tehet. A Lopom a sztáromban ugyanis minimális történetet helyezett csak el: betörnek, dicsekednek, nem buknak le. Aztán betörnek, dicsekednek, nem buknak le. Majd egy idő után, amikor már lassan a játékidő utolsó negyedébe-ötödébe fordulunk, akkor meg betörnek, dicsekednek és lebuknak. De komolyan, szinte végig a levegőben lóg, mert láttunk már néhány filmet, hogy csak kitör valami konfliktus közöttük. Hogy felüti fejét egy jóképű és/vagy alkoholista nyomozó. Esetleg valaki essen szerelembe, vagy szálljanak le Charlie Sheen-fejű UFÓk, az isten verje meg, mindegy már, ha megtörtént eseményeken is kéne itt alapulnunk forgatókönyvileg, hazudjon inkább, de hogy egyetlen lerágott, megcsócsált, elhasznált fordulópont se legyen az egész filmben…? Illetve mondom, a végén mégis lekapcsolják őket, mert az egyik rablást felvette a biztonsági kamera (istenem, jó hogy nem a diákigazolványodat hagytad ott, te gyerek), de ez kb. az utolsó 10-15 perc. Addig viszont a saját farkát kergeti a film, amelyben valójában még Emma Watson sem lett szuperszexi. Oké, ezt elfogadom, gyerekbűvészből lett pattanásos tini, végül is hiteles, meg akár szimpatikus is lehet, hogy nem ezzel akarták eladni a filmet. Kár érte, nagyon akartam szeretni a Lopom a sztáromat, miatta is, a rendező miatt is és most utólag azt mondom, a sztori valóban megérdemelte volna. Csakhogy épp a sztorit valahol félúton elvitte a cica.

Kinek ajánljuk?
- Aki jó sok hulladék zenét akar hallgatni.
- Aki alig várja, hogy újra lássa Emma Watsont, végre új szerepkörben.
- Aki tiniként divatlapokat bújt tankönyvek helyett.

Kinek nem?
- Aki szerint ez az egész bulvárkamu.
- Akinek ma már magasak az elvárásai a rendezővel.
- Francis Ford Coppolának.

5/10