Anthony Minghella filmjében, Az angol betegben, melyre Oscar-eső hullott az idén (kilenc szobrocska, harmadik hely az örök ranglistán), minden forró. A Szahara homokja szinte lángol, izzó szenvedély kohójában perzselődnek a szerelmesek, s magas hőfok hevíti a vadromantikus történet más helyszíneit és konfliktusait is. Felváltva járunk az elbeszélés idejének jelenében és az ahhoz viszonyított közelmúltban a második világháború vége felé, illetve előtt. A toscanai kolostorban egy súlyosan sebesült férfi tompa emlékezetében felidéződnek pokoljárásának állomásai. Az emésztő tüzet főleg a flash back-epizódok metszetei táplálják, mivel azonban az olasz származású rendező kifejezetten piromániás, a lángnyelvek senkit és semmit az égvilágon nem kímélnek. A szerző (a forgatókönyvet ugyancsak Minghella írta) bekeríti a nézőt mindenféle érzelmi csapdával, melodramatikus fordulattal, buja egzotikummal, vaskos naturalizmussal, végletes indulattal.
A szánalmas emberi roncsot, akit a bájos Hana (maga is sebzett madár, friss gyászba süppedő ifjú nő) ápol, angol betegnek hiszik, aztán kiderül, hogy magyar nemzetiségű. Almásy László grófnak hívják. Egy angol expedíció tagjaként vetette a sors az imádott sivatagba. Onnan került - lélegzetállító kalandokat s egy nagy szerelmi regényt követően - a kórterembe. Fokozatosan ismerjük meg a feltáruló fekete dobozban rejlő részleteket. A magányos férfi románcát a férjes asszonnyal, a háborús égbolt elsötétülését, a politikai terep átrendeződését, a pár kiszolgáltatottságát, a leküzdhetetlen akadályokat, a végzetes repülőút iszonyatát. Közben a toscanai spitálban is remeg a levegő. Kapcsolatok szövődnek, még mindig nyugtalan a világ. Mire megelevenedik az emlékalbum összes oldala, az élőhalott Almásy lehunyja a szemét.
Az angol beteg vallomástevőjét létező személyről mintázták, Michel Ondaatje író azonban, aki regényével megihlette és elbűvölte Minghellát, a színes képzelet birodalmába emelte az életrajzi tényeket. Nagyvonalúan elrugaszkodott a valóságtól. Eléggé gátlástalanul bánt a biográfia adalékaival, ugyanakkor a társadalmi háttér kimunkálásával nem nagyon törődött. Jelzésekkel érzékeltette az eszmék harcát, melyek pedig lényegesek lennének a folyamatok láncolatában. A magyar "érintés" - Sebestyén Márta többször is felhangzó gyönyörű énekszáma s a hivatkozások ellenére - tulajdonképpen nem meghatározó fontosságú: nekünk érdekes kuriózum, ha úgy tetszik, kedves gesztus. Ennyi. Ami pedig a ferdítéseket illeti: nem hiszem, hogy számon lehetne kérni a burjánzó fantázia költői-kozmetikázó túlzásait (hiteles tanúk állítják, hogy Almásy saját neméhez vonzódott és német őrnagyként szolgált, amikor az ég zengett - pedig ezek nem apró különbségek). A friss hazai botrány, a Csinibaba-affér fényében mindenesetre elgondolkodtató: a sikerkötet írója nem emelt kifogást könyvének radikális átigazítása ellen (igaz, nem forgatókönyvről van szó, de hát most a szemléletről beszélünk): "tudtam, hogy az átdolgozáskor kényszerűen megváltozik a forma, máshová kerülnek a hangsúlyok".
Persze ettől az angol-amerikai filmeposz nem lett meggyőzőbb, ellenkezőleg. Nincs mit szépíteni a dolgon, Az angol beteg áporodott giccsek levegőjét árasztja magából, s csak úgy hemzsegnek benne a közhelyek. Minghella vallomása szerint képes krónikája - szerelmi történet háborúval fűszerezve: "mintha egy hatalmas vászonra festettünk volna egy, a legparányibb részletekig kidolgozott képet". A mintát a Casablanca, az Arábiai Lawrence, a Doktor Zsivago, az Elfújta a szél, talán még egy kicsit a Love Story is szolgáltatta. A találkozások és beszélgetések kiszámítottak, az emóciók konfekcionáltak, az epizódok ponyvaszerűek. Meglehetősen hatásvadász a hangszerelés. Ráadásul elnyújtott a mesebonyolítás (kemény órát lehetne húzni a filmből). John Seale felvételei (az operatőr is megkapta az Oscar-díjat munkájáért) édeskések. Virít a másodlagosság a pompázatossága ellenére meglehetősen üres vállalkozásból. Juliette Binoche meggyőző az ápolónő szerepében, Ralph Fiennes (Almásy) viszont kissé merev, s múzsája, a Katherine-t megszemélyesítő Kristin Scott-Thomas is lehetne izgalmasabb. A tárgyilagosság kedvéért állapítsuk meg: Az angol beteget hosszadalmassága ellenére sem unalmas nézni, durva ízlésrombolással nem vádolhatjuk meg a film készítőit, de amikor véget ér a vetítés, kissé szomorúan konstatáljuk: olcsó moziregényt láttunk, a felszabadító katarzis elmaradt.
