Emlékeznek még a Nagy generációra? András Ferenc brutálisan ön- és halkan, de biztosan társadalomkritikus filmje 1985-ben készült, s arról szólt, hogy az épp véleményformáló erejét kóstolgató - magát életkori (és arra hivatkozván történelmi) adatokkal meghatározó - színtársulat távolról sem olyan nagy, mint amilyennek nevezni szereti magát. Ne szépítsük, inkább sorsüldözött törpék közlekedtek nagy átéléssel a vásznon - mintha ez a közlekedés, az egyik helyről a másikra esedékes "sietés" lenne a tuti siker titka. De hát lúzerek voltak mind. A leglúzerabb - gondolhatják - pedig az, aki Amerikából jött: olyan dolog ez az európai filmtörténetben, mint a fehér ing az egyetemesben. Akin fehér ing van, azt lelövik, amint kenyértörésre kerül a sor. Aki Amerikából jött, az a Dollárpapa, dixi. Mondjuk az említett két magyar filmmű esetében a keletkezés évszáma már eleve magyarázza e tényt (a Dollárpapa egyenesen '56-os), de egy kis erőfeszítéssel találnánk párdarabokat a Turnénak határainkon kívül is. Végső soron nincs is egyértelműbb szimbóluma az álmoknak Amerikánál - oh, kivált a moziban. Ha Amerika mellé még a világot, de akár a fél világot jelentő deszkákat is odacsapjuk, akkor aztán szabad a vásár: álom, álom... bármi áron.

Joachim Zand (Mathieu Amalric, a rendező játssza) televíziós producer válása után Amerikába ment, hogy új életet/karriert kezdjen. Végül egy kabarétrupp (amolyan Liza Minnelli-Roy Scheider-féle kabaré, mindenféle erotikus és zenés műsorok) "vezetője" lesz, habár a lányai, noha afféle Ziegfeld girlök, mégis folyamatosan hangoztatják, hogy ez az ő műsoruk, és személyükben, egzisztenciájukban nem függenek Joachimtól. A film ott veszi fel a fonalat, amikor a társulat Franciaországba megy turnézni, miként a Nagy generáció ott, hogy Réb hazatér - s még ennyivel sem zárható le a tartalmi párhuzam (az eszközhasználatiak is kitartanak végig): aki tőlünk ment, annak az álmai is karcsúk voltak vagy hamisak. A jobb élet reménye semmi, az nem álom, a gengszteri állások már betöltve, s különben azon a pályán is érvényesül a kontraszelekció és a nepotizmus. Az igazi álmok a jóléten túl kezdődnek, például a színpadokon. És ott is folytatódnak.

Adott esetben így: hősünk a franciaországi turnét mint nagy lehetőséget és káprázatos élményt prezentálta a lányoknak, végtére is a műfaj - legendák és sanzonok megénekelte - szívcsakrájánál mutathatják meg mindazt, ami tőlük csak elvárható, de a nagy turné legvalószínűbb oka mégis inkább az, hogy a tékozló főszereplő újra láthassa két fiát, ha csak egy napra is. A turné egyik (nantes-i) állomásáról le is lép, egyrészt, hogy leszervezzen egy párizsi fellépést (ami ugye e küldetés és egyáltalán a szakma fennkölt csúcsa lenne) a lányoknak, másrészt meg hogy fiait végre összeszedje. Utóbbival igen, előbbivel azonban - legőszintébb sajnálatunkra, mely érzet rögtön felveti a "miért érdekes nekünk mindez" kérdéskört is - nem jár sikerrel. Régi ismerősei, köztük a szintén a szórakoztatóiparban dolgozó testvére, Francois sem hajlandók neki segíteni, és nincsenek is túl jó véleménnyel róla, holott úgy tűnik, hogy tévésként Joachim a maga idejében még sikeres volt az óhazában. Ellenben a régi sérelmek sűrű felbukkanása azt feltételezi, hogy Joachim nem kizárólag magánéleti, hanem üzleti problémái elől is elmenekült, amikor Amerikába költözött - mindez a sztori dinamikájára döntőn kiható felhajtó erőként teljesen rokon a Nagy generációval: a visszatérő addig érdekes, míg le nem szállt a gépe, fizikai valójában viszont már csak púp a háton - mindig akar valamit.

Utóbbi sikerül, mondtuk az előbb, arra utalván, hogy Joachim Párizsban csak összeszedi gyerekeit, s kitérőjéről velük tér vissza utazó társulatához. Már amennyiben nincsenek kételyeink az olyas sikerek természetéről, melyek abban találják meg folytatásukat, hogy egy nap elteltével sínre kerülnek: Joachim másnap egyszerűen felrakja a kölköket egy hazafele tartó vonatra. Mint felmerül, a film egyenesen a torkunknak szegezi a kérdést: ezért volt a nagy felhajtás? Az utolsó képsor aztán még ezerrel ráerősít minderre, legalábbis anynyira, amennyiben megidézi Roy Scheidert a Mindhalálig zenéből, amikor épp azt mondja... Na, mit mond? Persze hogy ezt: "Showtime!" - Joachimból persze csak egy artikulálatlan üvöltés jön ki.

Az ezenközben szépen kitelő játékidő nagy előnye azonban, hogy a kudarcos visszatérés alapvetően szomorkás története bár az elsődleges közlés, mégis a háttérben játszódik le, hisz a nagyvásznon, a centerpályán a Kabaré és a Mindhalálig zene megy - félig francia, félig angol nyelven. De ami a legfontosabb és így elmesélve a leghajmeresztőbb: komótosan. Pimaszul ráérős lassúsággal, ami talán arra saccolt tempó, hogy súlyt adjon egy elrontottnak gondolt élet élményének, de nem ad. Az emberek végigutazzák a filmet, nagyon sokat közlekednek, akár busszal, akár vonattal, akár Joachim bérelt Volkswagenjével, de nagyon lassan haladnak. Útközben teljesen átlagos hotelekben szállnak meg (egyikben épp egy esküvő van, ami botrányba fullad, de ez mellékes), viszont minden fellépésükön másmilyen a színpadkép (ahhoz képest, hogy ebben a műfajban kevesebb az ilyen mozgástér, mint mondjuk egy rockkoncertnél). Világos, az illúzió a jó, az igaz, az élet meg csupa vánszorgás. Az ember, ha egy pulthoz ér (hotel, bár stb.), telerakja a zsebét cukorkákkal, és kéri, hogy halkítsák le a tévét vagy a zenét. Egyszer biztos meg is teszik, mondjuk egy benzinkútnál Párizs felé. Ilyen film ez a Turné: gondosan rendezett, szépen fényképezett, ügyel a részletekre, s lassúsága dacára ébren tartja a figyelmet a játékidő alatt. És utána?
Nincs utána. A végén hazamegy mindenki.