A híre, a nemzetközi fogadtatás szuperlatívusz-áradata megelőzte Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmfreskóját, amely viszonylag hosszú ideig várt a hazai bemutatóra (már a tavalyi cannes-i fesztiválon vetítették). A kilencvenes évek elejéig szokás volt nálunk külföldi kritikákból vett dicshimnuszokkal felajzani a közvéleményt - kifogva a szelet a nehezen lelkesedők vitorláiból vagy ideológiai fügefalevelet keresve. Ma már ilyesfajta trükkökre nincs semmi szükség. Senkit sem zavar, ha olykor a külföldiek olvasata eltér a mieinktől, s értő híveink gazdag tartalmakat, formanyelvi bravúrokat, mély értelmű gondolatokat "látnak bele" olyan alkotásokba, melyekre itthon kevésbé vagyunk fogékonyak, ám az esetek nagy többségében nincs efféle feltűnő aszinkron.
A Werckmeister harmóniák esetében egyébként személy szerint azt ajánlom: anélkül, hogy mások ízlésnormáit abszolutizálnánk, higgyünk mindazoknak az angol, francia, német stb. szaktekintélyeknek, akik ismernek bennünket, állandó vendégeink hagyományos évi mustráinkon, s általában nem szoktak fukarkodni sem a kemény bíráló szavakkal, sem a lelkes elragadtatás gesztusaival.
Tarr Béla munkája egy immár impozáns életmű újabb jelentős állomása, mindazonáltal a folytatás és a permanencia markáns bizonyítéka is. A szerzőtárs és inspirátor, Krasznahorkai László említette egyik nyilatkozatában - "kívülről", szemlélőként szintén ez a benyomásunk -: a negyvenes éveinek közepén járó, de már régen kiforrott stílusú, összetéveszthetetlenül szuverén látásmódú, szigorú következetességgel építkező rendező folyton ugyanazt a filmet forgatja és állandóan ugyanazokról a kérdésekről beszél. Könnyű élménnyel, azonnal dekódolható üzenetekkel nem szolgál, a mozgalmas cselekménynél többre becsüli kedvelt motívumai variációit, az atmoszféra hitelességét, a sajátos tér- és időjátékokat, a hangulatok hullámzását, a könyörtelen szemlélődést, a nullpontig visszapergetett cselekvéseket és robbanó indulatokat, a szikrázóan szürke fekete-fehér beállításokat, az irgalmatlanul hosszú snitteket. Az alkotások a tehetetlenség tragikumáról, a pusztulás és szétesés borzalmairól, az agresszió iszonyatáról, a melankólia méltóságáról szólnak. Tarr Béla filmjei keserű látomások, nyugtalanító víziók, csöppet sem passzolnak azokhoz a győzelmi jelentésekhez, melyekkel mostanában igyekeznek elkábítani bennünket. Súlyos tragédiájának egét csak "csöppnyi ragyogás" borítja, mivel meggyőződése konzekvens: "Mániám, hogy a szereplőt olyan helyzetbe kergessem, amelyből nem tud kiszabadulni, és kénytelen legyen kiadni magát."
A Werckmeister harmóniákban egy tiszta szándékú fiatalember küzd a fantomokkal: józan tanú, segítőkész vigasztaló szeretne lenni, mégis lehetetlen helyzetbe hozzák a körülmények. Alföldi kisvárosban vagyunk, ahol óriási attrakcióra: egy kitömött bálna megtekintésére gyűlnek össze a didergő-szótlan emberek. Titkok köde kavarog a félhomályban és a sötétség mélyén. Aztán egyszer csak elszabadul a pokol, s dühödt féktelenségbe csap át a néma tehetetlenség. Ebben a miliőben nincs tere többé a naiv hitnek, az odaadó lángolásnak, a racionális filozofálásnak. A téboly mindent maga alá temet. A Werckmeister harmóniákat összeroppantja a brutalitás (a címbeli Mester egy XVII. századi orgonista-zeneszerző volt). "Nincsen remény" - kalapálják belénk a hajtóvadászatot megörökítő záróképek a lehangoló tanulságot.
A film bővelkedik szuggesztív jelenetekben. A Naprendszer működését kocsmai rögtönzésként illusztráló expozíció lélegzetelállítóan szép: lírai és szomorú, metaforisztikus és nyers, emelkedett és földhözragadt. Félelmetes a helikopter héja-mutatványa. Dübörgőek a csendek. Lidércnyomásosak a kórházi vérengzés képsorai. Medvigy Gábor matt felvételei a mondanivaló szolgálatában ragyognak. A kameramozgások különösen bravúrosak. A színészi együttesből kiemelkedik Lars Rudolph és a régen látott Hanna Schygulla. Vig Mihály zenéje fontos komponense a műnek.
Mívesen megszerkesztett, harmonikusan kiegyensúlyozott film született a kilátástalan káoszról és a nyomasztó bizonytalanságról.
