E film legfőbb baja, hogy minden mozzanatát, jelenetét már láttuk, ráadásul sajna legalább több tucat alkalommal. Lehet, más sorrendben, de akkor is. Hallottuk már ezeket a dialógusokat, meglehet, más sorrendben, de mégis. A két szálon futó cselekmény, mely aztán persze annak rendje és módja szerint egy látszólag váratlan ponton összeér - olyan dramaturgia ez, amely már kijön rajtunk, mégpedig a könyökünkön. A típusok is: az egykor feltehetően tehetséges fotós (László Zsolt játssza, és hogy a tényfékezőművész képességes volt, azt abból gondoljuk, hogy munka közben előszeretettel veszi fel a felejthetetlen Nagyítás David Hemmingsének pózait), kompromisszumhajlam híján munkanélküliségbe kényszerül: "A világot elborítják a reklámsamponok, a faszom fog ezeknek exponálni." Kihűlt házasság a kissé már lerobbant, egykor nyilván ragyogó aszszonykával (Tóth Ildikó). "De-azért-mégsem-tudok-meglenni-nélküled" című szeretkezésjelenet, a háttérben közös kisdedükkel - ő lenne az a bizonyos el ni?o egyébként? A gyermek Jézus, egy más megvilágításban? Két magyar gengszterimitátor várakozik a rablókocsiban, közben egyikük filozofálgat. Az okos és a hülye bűnöző párbeszéde, az izomember (Szabó Győző) és a magát észkombájnnak feltoló faszkalap (Dóczy Péter) dialógusa. Két korrupt, pitiáner rendőr, egyikük, a kisebb balek a helyi bozótkurvánál (Gubás Gabi) potyázik a rekettyésben. És egyáltalán: minden mellékszereplő groteszk és félelmebeteg - lásd a panzióbeli jeleneteket, ahol belőnek a fürdőszobába, ezt is orrontjuk már Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjéből. A különbség annyi, hogy a magyar filmben e belövésnek semmiféle dramaturgiai folyománya nincs, és ennek nem örülhetünk, mert akkor minek durrantgatnak a jóemberek? Még a zene kezelése is ismerős (Melis László munkája), a barokk áriabetéteket Jeles András használta előszeretettel, a videotechnika meg Jancsó-Grunwalsky védjegye. Előre tudunk, belső szemünkkel előre világosan látunk mindent, bemondjuk a cselekménybeli fordulatokat - és ez lehangol, de erősen. Végül elfog a méla unalom, ásítógörcseink a vetítés végére szaporodnak, hogy aztán tátva maradjon a szánk, mert oly mértékben megoldatlan, oly fád a zárlat - ekkor már, úgy látszik, elfogytak a minták.
Bosszant a sok modorosság, indokolatlan fontoskodás. Idegesít a film műfaji megjelölése: filmszínmű három felvonásban - jellemző, hogy amikor ez megjelent a vásznon, többen felnyögtek a nézőtéren. És aztán az egyes felvonáscímek még gyötrelmesebbek: Fonalak, Gubanc, Csönd. Rossz a film tempója: olykor nyúlik, mint a rántott sajt, olykor fölpörög, de akkor meg túl nagy a tempó, ami dramaturgiai tisztázatlanságokat sejtet. A zárlat, mint mondtuk, tökéletesen megoldatlan, az író-rendező Klöpfler Tibornak láthatóan sejtelme sincs, hogy a továbbiakban, a vászon elsötétülése után mi fog történni figuráival. Ez úgynevezett nyitott, eldöntetlen vég, ami legitim megoldás, de csak akkor hathatós, ha kilépve az utcára komolyan elgondolkodunk a szereplők további, már nem látható sorsán. De most nincs érkezésünk, mert korábbi történetük sem keltette fel érdeklődésünket. Gyorsan egy sört, leöblíteni a látottakat, hallottakat.
